Talvik, Heiti: Jégkeresztség (Ristimine in Hungarian)

Tuld haaras välgu praksuv süütenöör,
osooni lõhn mu verre lõikas vahe.
Lõi pragisema tormi kivilõõr
ja maha prantsatas graniitne rahe.

Ränk äiksepilv kui suitsev kivimurd
mu põue põrmuks kallas oma süle.
Ja säält, kus välgust lõhkes taevakurd,
üks pime vari langes minu üle.

Üks kotkas, hirmsam kui Meduusa pää,
lõi küüned põlevad mu kurnat ajju.
Ta silmist roheline välkus jää
ja rahe peksis tema tiibu laiu.

Ta jäi mu kannule kui paha vaim,
ta marru kihutas mu haiged meeled.
Ja sääl, kujs närbus luule habras taim,
nüüd loitvad elutule mustjad keeled.

Már a villám gyújtózsinórja sercent,
az ózonillat vérembe csapott.
A vihar keményen pattogni kezdett,
gránit-jégeső vert vad dallamot.

Viharfelhő, mint kőbánya zúdul,
belém önti füstölgő cseppjeit.
S hol villámtól kettéhasadt az égbolt:
reám sötét árnyék leselkedik.

Medúzafejnél szörnyűbb sas zuhan rám,
agyamba vágva égő karmait.
Szeme zöld jegét rám villantja sandán,
viharkavaró szárnya elborít.

Rossz szellemként űz - nyüszítnek zihálva
dúlt érzékeim, - itt a sas nyomomban.
S hol elfagyott a költészet csirája:
vágy tüzének fekete lángja lobban.