Tungal, Leelo: Öö aed

Öö aedades luurab
suur hallitav vaim.
Siin õitseda suudab
vaid tõbine taim.

Siin puu kasvab kängu,
näib pilge ta urb.
Kõik meel kaldub längu –
ei rõõmus, ei kurb.

Neis rõsketes öödes
näen uneski maad.
Siin põskedel lööbeks
õrn jumekus saab.

Siin pakud sa mulle
(ah, kust küll ta tõid?)
ühe väikese õnne
suurt pahelist õit.

Az éjjeli kertekben les
Egy látomás, szörnyű lény,
És ott virágozni nem mer
Más, csak egy beteg növény.

Ott ferdén nő a nyírfa is,
A barka néz gúnyosan,
Ott sem öröm, sem bánat nincs,
Az érzés eltűnt onnan.

E bús, nedves éjszakában
Álmomban földet látok,
Hol a kislány orcákon
Gyenge, szelíd pír lángol

Akkor jössz, bár nem is várlak,
(Remegve nyújtom kezem)
Nyújtod egy kis boldogságnak
Romlott virágát nekem.