Hellaakoski, Aaro: Satakieli lopettelee

Kiertää taisin

unien tarhaa vain,

mutta en laisin

loitolla harhaavain.

Kuplan pinnassa lienen.

Virtana kuplaa vienen.

Täys olen nyt

keveää hämmennystä,

siivitetyt

hetkeni soi ylistystä

kaiken sen, mitä on.

Aina ja yhä

enimmän pyhä

olkoon sananen: on.

Runojen lämmin

vie heleämmin

vauhtia valtimon,

päivien mykkien

jos oli kielellä sulku,

läikkyen, sykkien

käy säveljuoksujen kulku,

enkä, en pelkää

ettei laulua riitä.

Näyt, hymyelkää.

Kiitä, lauluni, kiitä.

Kerülhettem én

az álom karámát,

de nem építém

messzire az árvát.

Buborék szinén leszek,

víz, buborékot viszek.

Tele vagyok

most könnyű zavarral,

felszárnyalok,

pillanatom így magasztal

mindent, ami van.

Mindig, szüntelen

legszentebb legyen

ez a szócska: van!

Versekben a láng

a vér iramát

tisztábban sodorja

s a sok néma napot;

és ha a nyelv be volt zárva,

ringott és dobogott

a dallamok gyors futása.

Nem félek, tudom,

hogy dalolni nem kevés.

Dicsérj hát, dalom,

s ne mosolyogj, jelenés!