Kailas, Uuno: Contemplation (Contemplation in Hungarian)
|
Contemplation (Finnish)Ei seesty pääni päällä, tuo vanhat pilvet päivä uus. Ja joka päivä täällä on pieni ikuisuus.
Se viipyy ovellani kuin köyhä vaimo, menee pois, – tai on, kuin unistani se nousis, aave ois.
Ei mitään antaa saata se mulle kuolleen-käsistään. En taivast' enkä maata, vain pilvipiirin nään.
Ei haihdu se, ei seesty; uus päivä vanhat pilvet tuo. Ei vaaksaa elo eesty – vain virtaa ajan vuo.
On tullut, elämäni, suur päivänseisaukses sun. Kuin saarta, sydäntäni nyt – jälkeen aaltoilun –
on varjo-elon meri, niin liikkumaton, syleillyt. Ei suonten viini, veri, kuin ennen polta nyt.
Maan ruohoja ja puita maan kevät kutsuu elämään ja veljiäni muita, – mä lehdettömäks jään.
– Mut, elämäni, pitää sun päivänseisausta suon. Vaikk' etsii silmä itää – ei äärelt' ajan vuon.
Ei kiidä aamun huomaan sen katse, hetkeen tulevaan. Ei usko aallon tuomaan se onneen, sattumaan.
Pois toivon kuplain luota ja aamun rantain päilyväin se kääntyi toista vuota ja toista itää päin.
Ei aika mulle antaa voi mitään vieraan-käsistään. Nyt kohtaloaan kantaa vain sydän itsessään.
Ei ilmiöiden meri sen rantaa huuhdo houkuttain. Se hiljaisuuden peri ja kuulee sitä vain.
Jos sille siintelevät viel' aamut, taivaan sinisyys, on itselleen se kevät kuin ollut on se syys.
Se, saari meren syvän, on näkinkengän kaltainen: jos luo se helmen hyvän, luo kivustaan se sen.
Kuin siemenien suku, jok' elää kuolemisessaan, se nukkuu – eikä nuku: juo voiman unestaan.
Ja kerran tuskaa vailla se herää uuteen elämään – nyt mykän huilun lailla vain vartoo säveltään.
|
Contemplation (Hungarian)Fölöttem nem derül ki, a régi felhő megmarad. Öröklétbe merülni késztet ma is a nap.
Marad, ajtómban ott áll, mint feleség és nem megy el; amiről álmodoztál, kísértetként felel.
Nekem semmit sem adhat, hisz ő a pusztulás keze. Ég, föld nem foglalkoztat, csupán felhők köre.
Nem oszlik, nem derül ki, a régi felhő megmarad. Az élet nem derül ki – idő árja dagad.
Életem, itt van, íme, nagy nap-megállásod szaka. Mint sziget, áll a szívem minden mozdulata,
a hullámzás nyomában eme árnyék-lét tengerén. És most, miként korábban, nem éget bor, se vér.
Füvét, fáit a földnek életre hívja a tavasz, mások zöld leplet öltnek, én maradok csupasz.
De életem, megállni kell hogy engedjem napod. A szem keletre vágyik, nem rátok idő folyamok.
Nem köszönti a holnap reggelt érkeztekor szeme. A hullámok se dobnak boldogságot ide.
Reménye szertefoszlik, s a reggel csilló partjain oda fordulna most is, hol új kelet vakít.
Vendég keze nem adhat szemernyi időt sem nekem. Csak sorsodat ragadtad magaddal el, szivem.
Tünemény-, csodatenger csalfán nem mossa partjait. Csupán a csönd felel fel, és csak azt hallani.
Ha kéklik még amarra a reggel és kéklőn az ég, emlékeztet tavaszra olykor az őszi kék.
Hasonló, mint a kagyló a mélytengerbeli sziget: gyöngyöt szálig, ha az jó, kínból teremti meg.
Mint magfajta, mely élhet a halálában is tovább, nyugszik – de mégse tétlen –, álma erőket ád.
És kínok nélkül egykor az új életre rátalál – néma fuvola, nem szól, csak várja dallamát.
|