Kivi, Aleksis: Suomenmaa

Maa kunnasten ja laaksojen,

mi on tuo kaunoinen?

Tuo hohtees kesäpäivien,

tuo loistees pohjan tulien,

tää talven, suven ihana,

mi ompi soma maa?

Siel tuhansissa järvissä

yön tähdet kimmeltää

ja kanteleitten pauhina

siel kaikuu ympär kallioi

ja kultanummen hongat soi:

se ompi Suomenmaa.

En milloinkaan mä unohtas

sun lempeet taivastas,

en tulta heljän aurinkos,

en kirkast kuuta kuusistos,

en kaskiesi sauhua

päin pilviin nousevaa.

Ol’ monta näissä laaksoissa

tok’ aikaa ankaraa,

kun yöseen halla hyyrteinen

vei vainiomme viljasen;

mut toivon aamu, toivon työ

taas poisti halla-yön.

Viel monta näissä laaksoissa

on käynyt kauhua,

kun sota surman, kuolon toi

ja tanner miesten verta joi;

mut sankarien kunnian

sai Suomi loistavan.

Nyt ihanainen, kallis maa

on meidän ainiaan;

tuos aaltoileva peltomme,

tuos viherjäinen niittumme,

tuos metsiemme jylhä yö

ja meriemme vyö!

Tuon lehtimetsän kaikunaa

mi autuus kuullella,

kun valjetessa aamuisen

siel pauhaa torvi paimenen,

tai koska laulain laaksossa

käy impi illalla!

Mi autuus helmaas nukkua,

sä uniemme maa,

sä kehtomme, sä hautamme,

sä aina uusi toivomme,

oi Suomenniemi kaunoinen,

sä ijankaikkinen!

Tavat őrző hegyek, völgyek,

ködbe vesző földek?

Fölöttük nyári nap ragyog,

északi fény és hajnalok,

lankáink csodáld a télben,

nyarak gyümölcsében.

Ezer csillag, villog az éj,

a nap a tavakban kél,

kantelék kavarnak vihart,

tengerek hulláma megtart,

aranyrét, fenyők csiszolják

címered: Finnország.

Feledés sem rozsdázta még

szerelmed vas-egét,

nem hívtak csörgő napjaid,

nem néztem fénylő holdjaid,

erdőt nem gyújtok mezőnek,

szálfatemetőnek.

Völgyedet uralja bár

jégfolyót sodró ár,

s gázolják bár fagyos-szentek

a zöldelő vetéseket,

munkához lát majd a remény,

pusztulj fagyos önkény.

Hegyeink közt borzalom járt,

véráztatta sziklák,

közöttük halál árnya leng,

férfiak érckeresztjén csend,

hősöknek dicsőséget,

emlékőrző népet.

Vigyázzunk e drága földre,

miénk mindörökre:

a nyárban hullámzó mező,

a zöld rét és a legelő,

az erdők zord éjszakája

tengerek határa.

A fenyvesek zúgó hangja

örömünk visszhangja,

hajnal hasadásából

tornyot emel a pásztor,

lányaink dalát az este

a völgy megszerette.

E föld majdan csöndes jászlunk,

elringatja álmunk,

fölfordult bölcsőnk a sírdomb,

ráhajlón reménységlomb,

ó, finn név, fénye e szónak:

éjben lángoló nap.