This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Leino, Eino: A megrémült fiú (Tumma in Hungarian)

Portre of Leino, Eino
Portre of Képes Géza

Back to the translator

Tumma (Finnish)

Tuo oli tumma maammon marja

syntymässä säikähtänyt,

näki kauhut kaikkialla,

haltiat pahat havaitsi,

ei hyviä ensinkänä.

 

Pani äiti paimenehen. -

Paimen metsästä palasi,

tuli outona tupahan,

haasteli haralla hapsin:

"Oi emoni, älä minua

pane karjan paimenehen!

Lempo seisoi suon selällä,

Hiidet hirnui kankahalla,

juuttahat jälestä juoksi,

maasta Maahinen kohosi."

 

Ei pojasta paimeneksi. -

Pantihin kalan kutuhun.

 

Palasi mereltä poika,

tuli valjuna tupahan,

kertoi kynnet kylmillänsä:

"Kauhea saloilla kansa,

meren kansa kauheampi!

Näin minä Tursahan tulevan,

meren kahtia menevän,

Kalpea karilla istui,

Tyhjä alla ammotteli.

 

Ei pojasta merelle miestä. -

Pantihin palon tekohon.

 

Palasi palolta poika,

tuli vauhkona tupahan,

sanoi silmin seisovaisin:

"Hirveät meriset hirmut,

tulen hirmut hirveämmät!

Sylki kyyt kyventä, liskot

puhui liekkiä punaista,

Syöjätär porossa keitti,

Kehno käänti kattilata."

 

Suku jo surmata saneli:

"Mitä työstä tyhjän miehen!"

 

Ennätti emo etehen,

kyyditti kylän kisoille.

 

Palasi kylästä poika,

ei tohi tupahan tulla,

kujilla kuvahtelevi,

piilee peltojen perillä;

löysi äiti seisomasta

takaiselta tanhualta.

 

Poika kaulahan kavahti:

"Oi emoni, kantajani!

Paras on minun paeta,

paras mennä näiltä mailta,

mennä Kalman karsikkohon,

piillä Tuonelan pihoille!

Kolkkoja kotona näin ma,

kamalampia kylässä!

Veräjällä Vento seisoi,

Vennon poika portahalla,

loukossa Vahinko vaani,

Kouko kohtasi ovella."

 

Tunsi äiti tummaisensa,

tunsi jo tuhon-alaisen

syntymässä säikkyneeksi;

itki, itki, ei evännyt,

virkkoi vienosti saneli:

"Niin menekin, poloinen poika,

mene kuolon kuusikkohon,

vainajien varvikkohon,

tuvan taakse taaton saaman,

lempeän lepotiloille,

missä seisoo puut pyhäiset,

hongat himmeät puhuvat

ollehista, mennehistä,

murehessa yön ikuisen."

 

Taatto haudassa havasi.

"Mitä itket, heimon helmi?"

 

"Tuota itken, oi isoni,

ei minuhun metsä mielly."

 

"Lehto laululla lepytä,

niin teki isätkin ennen."

 

"Tuota itken, oi isoni,

ei minusta merelle miestä."

 

"Ahti uhreilla aseta,

niin teki isätkin ennen."

 

"Tuota itken, oi isoni,

ei tuli minulle tuttu."

 

"Tuli kytke kahlehisin,

niin teki isätkin ennen."

 

Yhä itki heimon helmi.

"Mitä itket, oi iloni?"

 

Tuska ilmoille ajoihe:

"Oi isoni, ota minutkin

kera Kalman kartanoihin,

kun olen maammon tumma lapsi,

syntymässä säikähtänyt,

näen kauhut kaikkialla,

enin ihmisten elossa."

 

Nousi ääni nurmen alta,

sana Tuonelta samosi:

"Säikkyivät isätkin ennen,

toki aikansa elivät.

Autio elämän aamu,

Manan ilta autiompi.

Pirtit on pienet Tuonelassa,

maan alla kaitaiset kamarit,

kuu ei loista, päiv' ei paista,

yksin istut, yksin astut,

toukka seuloo seinähirttä,

itse seulot itseäsi

ikävässä ainaisessa,

haikeassa, vaikeassa."

 

Poika Tuonelta palasi,

tuli miesnä hiljaisena,

istui tuttuhun tupahan;

kohenti takassa tulta,

talon töitä toimitteli,

hymysuin hyreksi joskus

sinipiioista saloilla,

vellamoista veen selillä:

meni merelle, metsähänkin,

vei verkon, asetti ansan,

niin eli ikänsä kaiken,

ei iloiten eikä surren,

pannen päivät päälletyksin

niin tulevat kuin menevät,

niin paremmat kuin pahemmat;

päällimmäiseksi paremmat.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.sci.fi/~alboin

A megrémült fiú (Hungarian)

Anyja fekete báránykája,

mikor született, már megrémült,

rémet látott mindenfelé,

garázda, gonosz manókat,

csak rosszakat, soha jókat.

 

Anyja pásztorságra adta. –

Erdőből a fiu elfut,

a szobába csak beszédül,

haja égnek áll, úgy mondja:

„Anyám, anyám, ne adj engem,

barmokhoz ne adj bojtárnak!

Lidérc lengett a lápokon,

dombtetőn rossz rém röhögött,

ördög nyargalt a nyomomba,

földből Föld szelleme kelt föl."

 

A pulyából nem lett pásztor. –

Anyja hát halásznak adta.

 

Tengerről a fiú megtér,

lihegve lép a szobába;

még körmei is kihültek.

Szól: „Szörnyű az erdők népe

tenger népe tán még szörnyűbb!

Tengeri szörnyek törtek ott rám,

tenger habja ketté hasadt,

sápadt sellő ült a szirten.

Semmi tátogott a mélyben."

 

A pulyából halász sem lett,

adták erdő-égetésre.

 

Fut a fiu az égetéstől;

vadul az ajtót bevágja,

kimeredt szemmel kiáltja:

„Szörnyűek a tengeri szörnyek,

tűz szörnyei még szörnyűbbek!

Kígyók köptek. szálló szikrát,

gyíkok fújtak piros lángot,

fúriák főztje fortyogott,.

banyák kavarták a katlant."

 

Már a család kimondja vesztét:

„Nem dolgozik, ne is éljen!"

 

Édesanyja megmentette,

a faluba, fonóba vitte.

 

Falu felől fut a fiu,

szobájába már be se mén,

kint ődöng az ösvényeken,

szántók szélén szégyenkezik

Megtalálta anyja végül,

szénában a hátsó szérűn.

 

Fia mindjárt megölelte:

„Anyám, anyám, szülőanyám!

Bús fiad most elbújdosik,

megválik e vad világtól.

A halál házába mennék,

túlvilág tájára tűnnék,

Iszonyukat láttam itthon,

a faluban szörnyűbbeket!

Sátán settengett akertben,

pitvarban a pokolfajzat,

kerítésnél Kártevő állt,

rossztét lélek az ajtónál."

 

Érzi ám az édesanya:

pusztulásra itélt fia

mikor született, megrémült.

Sírva sír, nem hagyja abba,

majd megszólal, halk a hangja:

„Bús fiam, menj bújdosni hát

halál fekete fenyvesébe,

megboldogultak berkébe,

halott apád háza mögé,

szelíd ember szállására,

ahol szent fák állnak a szélben,

hol sötét fenyők susognak

rég-voltakról, rég-multakról

bús homályba burkolózva."

 

Hallja az apa lenn a sírban.

„Miért sírsz, gyermekem, házam gyöngye?"

 

– Azért sírok, apám lelkem,

nem kedvelt az erdő engem.

 

„Békítsd meg a berket dallal,

apád is ezt tette régen."

 

– Azért sírok, apám lelkem,

ellenem-támadt a tenger.

 

„Aldozz a víz istenének,

apád is ezt tette régén."

 

– Azért sírok, apám lelkem,

ellenem esküdött a tűz is.

 

„Bilincseld meg bűvös igékkel,

apád is ezt tette régen."

 

Tovább sírt a gyenge gyermek.

„Miért sírsz, fiam, gyönyörűségem?"

 

Akkor a bánat szóra bírta:

– Édesapám, vígy engem is

a halál hideg házába,

mert fekete bárány lettem,

megrémültem, hogy születtem,

mindenfelé rémet látok,

emberek közt is csak átkot.

 

Hang hallatszott a hant alól,

szállt a szó  az alvilágból:

„Apád is megrémült régen,

idejét mégis leélte.

Rideg az élet reggele,

a halál rut éje rosszabb.

Föld alatt a szobák szűkek,

itt lenn minden kamra keskeny.

Hold nem villog, nap nem csillog,

vársz magadban, jársz magadban,.

szú rágja a redves falat,

te meg rágod tenmagadat,

az örök szomorúságban,

súlyos, sötét búbánatban."

 

Holtaktól hazatért az ifju,

csendes férfi lett idővel,

tüzet rakott a tűzhelyen,

minden munkát vígan végzett

s mosolyogva dúdolt néha,

erdei szép tündérekről,

tenger sírna sellőiről,

ment a vízbe, ment vadonba,

hálót húzott, csapdát pöckölt.

Igy élt élete végeztéig,

nem riadozva, nem búsulva,

a napokat egymásra rakva,

a jövőket, a menőket,

a jobbakat, rosszabbakat,

legfelülre a legjobbakat.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap