This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lipson, Katri: A fagylaltos (részlet) (Jäätelökauppias (detail) in Hungarian)

Portre of Lipson, Katri

Jäätelökauppias (detail) (Finnish)

I
 
Elämän kuvaaminen aadin, että saan nähdä käsikirjoituksen. Ohjaaja osoitti päätään: se löytyy vain sieltä. En luopunut vaatimuksestani. Hän otti kynän ja paperia, kirjoitti muutaman rivin tahallaan niin huonolla käsialalla etten saanut selvää muusta kuin kolmesta pisteestä viimeisen lauseen lopussa.
Sanoin heti: He siis rakastuvat.
– Miten niin?
Hän otti paperin takaisin, rypisteli otsaansa: – Kappas vain, kolme pistettä...
Mitä me käsikirjoituksella? Tajuan sen kun makaan hänen allaan hotelli Täysikuun sohvalla. Yhdestä hotellihuoneen boordiin maalatusta  ornamentista  näkyy ettei mysteeriä ole missään; kaikki on niin kömpelöä ja läpinäkyvää, että jumalan puolesta saa hävetä ja ihmisiä käy sääli.
Kaikki olivat minulle vihaisia eilen. Palokunta tuli paikalle pillit vinkuen. Kauhea hälinä:
– Missä palaa? – Ei missään. – Tämä on jo kolmas kerta.
– Mitä täällä taas tapahtuu? – Neiti Zachovalová teki hälytyksen ennen kuin ehdimme estää. – Meillä on muutakin tekemistä kuin juosta täällä ilman syytä.
Turhaan yritin puolustaa itseäni: – Täällä on palaneen käryä! Eikö kukaan muu haista mitään?
Eivätkä he tarkistaneet edes sähköjohtoja. Katsoin heidän kypäriään. Niissä oli lommoja Krimin sodan ajoilta. He tekivät jo lähtöä. Vaadin heitä tarkistamaan paikat. Ohjaaja sanoi: – Jospa nyt rauhoitutaan kaikki. Ja palokunta: – Neiti Zachovalová varmaan ymmärtää että jos näin käy liian monta kertaa, niin sitten kun on tosi kyseessä, ei kukaan enää vaivaudu tulemaan apuun…
Painukoon sitten helvettiin! Siellä ainakin palaa! Siellä ei ole mitään epäselvää!
Joku kiusaa minua. Joku tietää, että kaikista maailman asioista pelkään vain kahta: tulta ja keskinkertaisuutta. Eikä tulen pelkäämisessä ole mitään keskinkertaista!  Kun menin pukuhuoneeseen, siellä oli aivan varmasti poltettu tulitikkuja. Kokonainen aski. Aivan tahallaan. Kuka sellaista tekee? Ohjaaja vakuutti ettei kukaan. Katsoin roskakoriin: siellä ei ollut mitään. Vaikka tikut poltetaan, eiväthän ne häviä kokonaan vaan hiiltyvät. Miksei niitä ollut roskakorissa? Eikä lattialla? Ei missään. Ei kai kukaan niitä taskuunsa laita? Ellei sitten halua kiusata minua niin ettei siitä jää mitään todisteita. Ohjaaja selitteli: Ehkä joku on käynyt siellä tupakalla. Mutta ei siellä tupakka haissut. Kyllä minä tiedän mikä siellä haisi.
Tänään minä ja Martin Jelínek. Ensimmäistä kertaa. Kokonainen tunti yhtä jankutusta, ensin paperista, sitten ilman:
”Nimi.”
”Esther Vorszda.”
”Syntymäaika.”
”Ensimmäinen toukokuuta tuhatyhdeksänsataakaksikymmentäkaksi.”
”Syntymäpaikka.”
”Olomouc.”
”Kansallisuus.”
”Tšekki.”
”Siviilisääty.”
”Naimisissa.”
”Puoliso.”
”Tomáš Vorszda.”
”Puolison syntymäaika.”
”Kymmenes heinäkuuta tuhatyhdeksänsataakaksikymmentäyksi.”
”Puolison syntymäpaikka.”
”Plzenˇ .”
”Puolison kansallisuus.”
”Tšekki.”
Välillä Martin sekosi. Hän oli kyllä vähän hermostunut. Se oli meidän ensimmäinen kertamme. Hän on kuullut minusta. Mutta minä olen kuullut hänestä vielä enemmän.
”Puolison kansallisuus.”
”Tšekki.”
”Puolison kansallisuus.”
– Minähän sanoin tšekki.
Sitten aloitettiin taas alusta. Viidennen kerran jälkeen pieni variaatio:
”Nimi.”
”Tomáš, ei nyt enää…”
”Nimi!”
”Minä en jaksa enää.”
”Jos et jaksa minun kanssani, miten jaksat heidän kanssaan?”
Sitten jatkettiin lapsista:
”Onko lapsia?”
”Ei.”
”Miksi ei?”
”Mies ei halua.”
”Sattuuhan niitä vahinkoja.”
”Ei ole sattunut.”
”Haluaisitko sinä?”
”He eivät koskaan sinuttele, Tomáš, eivät edes rottia. Nimenomaan rottia he teitittelevät.”
”Vastatkaa kysymykseen: Haluatteko te?”
”Haluan.”
”Viimeisen kerran: Kuka on teidän miehenne?”
”Sinä olet.”
Martin vaikenee, tuijottaa paperia. –Tässä lukee ”Tomáš Vorszda”.
– Missä?
– Eikö sinulla lue siinä ”Tomáš Vorszda”?
– Lukee.
– Eikö sinun pitäisi sitten vastata ”Tomáš Vorszda”?
Hän ei katso minua vaan ohjaajaa. Ohjaaja sanoo yllättäen: – Oikeastaan neiti Zachovalován idea on parempi.
Hän kiskaisee paperit käsistämme, vetelee viivoja, raapustaa. –No niin, alusta!
”Viimeisen kerran: Kuka on teidän miehenne?”
”Sinä olet.”
”Noinko sinä vastaat sille joka kuulustelee sinua?”
”Noin minä vastaan sinulle.”
Tauko. Siitä tulee liian pitkä, mutta Martinin täytyy vain odottaa koska seuraavakin repliikki on minun.
”Ja mitä nyt?”
”Yrität vain muistaa.”
”Ja entä sitten? Mihin me menemme?”
”Pois täältä.”
”Missä me tapasimme?”
Hiljaisuus. Kolmas ääni samassa huoneessa: ”Ette tavanneet ainakaan täällä.”
Esther ja Tomáš Vorszda pakenevat. Minä olen Esther. Martin on Tomáš. Autossa on toinenkin mies mutta vailla muuta merkitystä kuin että ajaa autoa jolla pakenemme. Ajamme peltojen halki keskellä päivää, on hirveän kuuma. Maastosta tulee mäkisempää, havupuita, mutkia. Ei mitään vuorosanoja. Tulemme pieneen kylään, jossa on junaasema. Ensimmäiset vuorosanat. Meidän pitäisi jatkaa matkaa mutta jotain on tapahtunut. Estherillä on huono olo, Tomáš epäröi, kuski haluaa vain nopean ratkaisun. Sitten Esther ja Tomáš jatkavat kahdestaan, kävelevät hiekkatietä pitkin. Matkalaukkujen kantaminen. Tomášin kantamat älyttömän painavia, Estherin kevyt. Minä olen Esther. Martin on Tomáš. Esther kävelee Tomášin perässä. Ohjaaja käskee minua: ”Katsele Tomášia.” Katselen Tomášia mutta ohjaaja huutaa: ”Katsele Tomášia!”
He kuvaavat kasvojani jotta kaikki näkisivät miten Esther katsoo Tomášia. Martin on Tomáš mutta näen vain Martinin. Näen Martinin takaapäin, valkoisen paidan selkämyksen, tummat housut, niskan, hiukset. Ainoa ajatus päässäni: Kuinka paita on pysynyt noin valkoisena?
Kohtauksen jälkeen avustaja nostaa matkalaukut takaisin autoon. Martin on saanut rakkoja kämmeniinsä. Kysyn avustajalta mitä niissä kahdessa painavassa laukussa on. Sinne on vain tungettu kaikkea painavaa mitä oli käden ulottuvilla. Ohjaaja ei halua meidän tietävän mitä Tomáš kantaa laukuissaan.
Kohtauksien kuvaukset etenevät kronologisessa järjestyksessä. Ohjaajan on pakko tehdä niin koska me emme saa nähdä tulevaisuutta. Olen pitänyt häntä silmällä siitä lähtien kun tulimme kuvauspaikalle. Kirjoitan kaiken muistiin. Ohjaaja ”käyskentelee” talon ympäristössä, ”istuskelee” pitkään sahapukin lähellä, ”seisoskelee” sadevesitynnyrin vieressä. Menee Martinin kanssa liiteriin. He tulevat ulos liiteristä, Martinilla on saha kädessä. Ohjaaja silmäilee sahaa tyytyväisen näköisenä vaikka se on ihan ruosteessa. Kun seistään rouva Ne˘mcován talon edustalla ja ihaillaan kaunista ylänkömaisemaa, sanon tahallani: – Onneksi on sentään vuoria. Ne ovat jököttäneet tuolla tuhansia vuosia. Onneksi niille ei mahda mitään... Ohjaaja vain nyökyttelee päätään ihan kuin se ei koskisi häntä.
Menin tutkimaan liiteriä. Homeelta haiseva hämärä. Siellä oli vain ruosteisia työkaluja. Martin kurkisti sisään liiteriin. En tiedä mikä minuun meni. Sanoin Martinille: ”Tomáš, ei nyt enää…”
Martin vastasi heti: “Jos et jaksa minun kanssani, miten jaksat heidän kanssaan?“
Kuin veitsi syliin, sanat säteilivät reisiin saakka. Sitten lyhyt hymy ja katoaminen takaisin ovenraosta kiilautuvaan valoon.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationTammi
Publication date

A fagylaltos (részlet) (Hungarian)

I.
 
Követeltem, hogy belenézhessek a forgatókönyvbe. Erre a rendező a fejére mutatott: csak ott található. Nem adtam fel. Erre tollat és papírt vett elő, és leírt néhány sort, de szándékosan olyan ronda macskakaparással, hogy semmi mást nem tudtam kivenni belőle, mint a három pontot az utolsó mondat végén.
Mégis egyből azzal kezdtem: – Tehát egymásba szeretnek.
– Hogyhogy?
Felvette a papírt, és a homlokát ráncolva azt mondta: – Nahát, nézd csak, három pont…
Minek ide forgatókönyv? – értem meg, ahogy ott fekszem alatta a Telihold Hotel kanapéján. Már egy hotelszoba mennyezetgerendájára festett ornamentikából is mindenki számára nyilvánvaló, hogy a világon nincs semmiféle misztikum; minden olyan béna és átlátszó, hogy az ember Isten helyett is szégyelli magát, és megszánja az embereket.
Tegnap mindenki haragudott rám. A tűzoltók hangos szirénázás közepette vonultak ki a helyszínre. Borzasztó ricsaj támadt:
– Hol a tűz? – Sehol. – Ez már a harmadik alkalom. – Mi történt már megint? – Zachovalová kisasszony megint bejelentést tett, mielőtt sikerült volna megakadályoznunk. – Más dolgunk is van, mint folyton ide rohangálni ok nélkül.
Hiába próbáltam védekezni: – De hiszen itt füstszag van! Hát senki más nem érzi?
Még a kábeleket sem ellenőrizték. A sisakjukat néztem: tele voltak horpadásokkal. Bizonyára még a krími háború idejéből. Indulni készültek. Követeltem, hogy vizsgálják át a helyiséget. Erre a rendező megszólalt: – Mindenki nyugodjon meg. A tűzoltók meg:
– Zachovalová kisasszony bizonyára megérti, hogy ha túl sokszor kapunk téves riasztást, akkor végül, amikor tényleg nagy baj lesz, senki nem fog kijönni segíteni…
Hát akkor menjenek a pokolba! Ott legalább jó sok tűz van! Ott nincs semmi tévedés.
Valaki ki akar szúrni velem. Valaki, aki tudja, hogy a világon csak két dologtól félek: a tűztől és a középszerűségtől. A tűztől való félelemben pedig nincsen semmi középszerű! Biztos vagyok benne, hogy valaki gyufát gyújtott az öltözőmben. Elégetett legalább egy doboznyit. Szándékosan. De ki csinál ilyesmit? A rendező biztosított róla, hogy senki. Belenéztem a szemeteskosárba: semmi. Ha meggyújtunk egy gyufát, nem ég el egészen, csak elszenesedik. De akkor miért nem volt semmi a szemeteskosárban? Sem a földön? Sehol. Nem túl valószínű, hogy bárki zsebre vágta volna. Hacsak nem pont engem akar bosszantani azzal is, hogy semmi bizonyítékot nem hagy maga után. A rendező próbálta megmagyarázni: talán valaki bement oda cigarettázni. De én nem cigiszagot éreztem! Azt azért csak meg tudom állapítani, hogy milyen szag volt.
Ma Martin Jelínekkel forgattunk. Most először. Egy órán keresztül ismételgettük ugyanazt, először papírból olvasva, aztán fejből:
„Neve.”
„Esther Vorszda.”
„Születési ideje.”
„Ezerkilencszázhuszonkettő május elseje.”
„Születési helye.”
„Olmütz.”
„Nemzetisége.”
„Cseh.”
„Családi állapota.”
„Házas.”
„Házastársa.”
„Tomáš Vorszda.”
„A házastárs születési ideje.”
„Ezerkilencszázhuszonegy július tizedike.”
„A házastárs születési helye.”
„Plzeň.”
„A házastárs nemzetisége.”
„Cseh.”
Martin néha belezavarodott. Egy kissé idegesnek tűnt. Most próbáltunk először együtt. Már hallott rólam. De én még többet hallottam róla.
„A házastárs nemzetisége.”
„Cseh.”
„A házastárs nemzetisége.”
„Már mondtam, hogy cseh.”
Aztán újrakezdtük. A hatodik alkalommal próbáltam variálni egy kicsit:
„Neve.”
„Tomáš, most már elég lesz…”
„Neve.”
„Nem bírom tovább.”
„Ha nem bírod velem, hogy bírod majd velük?”
Aztán folytattuk, a gyerekekről:
„Gyerek?”
„Nincs.”
„Miért nincs?”
„A férjem nem akart.”
„Történnek néha balesetek.”
„Nem történtek.”
„És te szeretnéd?”
„A határőrök sosem tegeződnek, Tomáš, még a patkányokkal sem. A patkányokkal aztán kifejezetten magázódnak.”
„A kérdésre válaszoljon: Szeretne gyereket?”
„Szeretnék.”
„Utoljára kérdezem: Ki az ön házastársa?”
„Te vagy.”
Martin elhallgat, a kezében lévő papírt bámulja. – Itt az áll, hogy „Tomáš Vorszda”.
– Hol?
– Neked nem az van odaírva, hogy „Tomáš Vorszda”?
– De igen.
– Akkor nem azt kellene válaszolnod, hogy „Tomáš Vorszda”?
Nem rám néz, hanem a rendezőre. Meglepetésünkre a rendező azt válaszolja: – Valóban, Zachovalová kisasszony ötlete nekem is jobban tetszik.
Kitépi a papírt a kezünkből, vonalakat huzigál és satíroz, aztán visszaadja: – Akkor elölről!
„Utoljára kérdezem: Ki az ön házastársa?”
„Te vagy.”
„Így válaszolsz annak, aki éppen kihallgat téged?”
„Így neked válaszolok.”
Szünet. Túl hosszúra nyúlik, de Martinnak muszáj csendben kivárnia, mert megint én következem.
„És most?”
„Csak próbáld megjegyezni.”
„És aztán? Hova megyünk?”
„El innen.”
„És hol találkoztunk?”
Csend. Egy harmadik  hang szólal meg, ugyanabban a szobában: „Annyi biztos, hogy nem itt.”
Esther és Tomáš Vorszda menekülnek. Én vagyok Esther. Martin pedig Tomáš. Az autóban  még egy férfi ül, de neki nincs más szerepe, csak az autót vezeti, amivel menekülünk. Mezők között hajtunk keresztül, délidőben, nagyon nagy a hőség. A táj lassanként megváltozik, dombosabbá válik fenyőkkel, kanyarokkal. Csendben ülünk, egy szó nélkül. Egy kis faluba érünk, egy vasútállomáshoz. Újra megszólalunk. Tovább kellene mennünk, de valami történt. Esther rosszul érzi magát, Tomáš elbizonytalanodik, a sofőr gyors döntésre vár. Esther és Tomáš kettesben folytatja az útját, egy földúton gyalogolnak. Bőröndöket cipelnek. Azok, amelyeket Tomáš cipel, elképesztően nehezek, Esther bőröndje könnyű. Én vagyok Esther. Martin pedig Tomáš. Esther Tomáš mögött gyalogol. A rendező rám parancsol: „Tomášt nézd!” Tomášra nézek, de a rendező tovább kiabál: „Tomášt nézd!”
Az arcomat veszik, hogy mindenki láthassa, hogyan néz Esther Tomášra. Martin Tomášt játssza, de én csak Martint látom. Martint látom hátulról, a fehér ingjét, sötét nadrágját, a tarkóját, a haját. Csak egy gondolat jár a fejemben: hogy lehet, hogy az inge még mindig hófehér?
A jelenet végén az asszisztens visszateszi a bőröndöket a csomagtartóba. Martin tenyere hólyagosra tört. Megkérdezem az asszisztenst, hogy mi van azokban a nehéz bőröndökben. Csak teletömték mindenféle nehéz tárggyal, ami a kezük ügyébe került. A rendező nem akarja, hogy tudjuk, mit cipel Tomáš a bőröndjeiben.
A jeleneteket időrendben vesszük fel. Muszáj így csinálni, mert a rendező nem akarja, hogy előre tudjuk, mi fog történni. Azóta rajta tartom a szemem, amióta csak ideértünk a felvétel helyszínére. Mindent felírok magamnak. A rendező  a ház körül „kódorog”, sokáig „üldögél”a favágóbak mellett, vagy „álldogál” az esővízgyűjtő hordó mellett. Bemegy Martinnal a fáskamrába. Azután kijönnek, Martin kezében fűrész. A rendező elégedetten veszi szemügyre a fűrészt, bár a szerszám tiszta rozsda. Ahogy ott álldogálunk Němcová asszony háza előtt, és a csodaszép hegyvidéki tájban gyönyörködünk, szándékosan megjegyzem: – A hegyek szerencsére még mindig itt vannak.
Már több ezer éve itt állnak. Szerencsére ezekkel senki nem tehet semmit… De a rendező csak bólogat, mintha mindez teljesen hidegen hagyná.
Bementem a fáskamrába körülnézni. Penészszagú homály fogadott. Semmi más, csak rozsdás szerszámok. Martin is bekukucskált. Nem tudom, mi ütött belém. Azt mondtam neki: „Tomáš, most már hagyd abba ezt…”
Martin azonnal visszavágott: „Ha nem bírod velem, mi lesz, ha ők csinálják?”
Mintha tőrt döftek volna a hasamba, a szavai nyomán a fájdalom egészen a combomig húzódott. Aztán egy halvány mosoly, és eltűnt az ajtórésből beáradó fénypászmában.
Tikkasztó hőség. Az ember izzadt bőrén azonnal koszcsíkok jelennek meg, ha megvakarja magát valahol. A Telihold Hotel. Először is hosszan és alaposan megmosakszunk. Bemegyek a rendező szobájába. Csak azért teszem, mert Martin azt mondta, lefekszik egy kicsit. Martin az asztal túlsó végén ült az étteremben, az ajtó közelében, megebédelt, aztán eltűnt. Minden este nők hadai kerülgetik, mint macska a forró kását. De hiába. Martin szobája az emeleten van, a rendezőé mellett. A falak mintha kartonpapírból lennének. A rendező cigarettája mindjárt leég a nyitott ablak mellett.
– Szóval szerinted egymásba fognak szeretni?
Megkér, hogy feküdjek hanyatt a kanapén. Becsukom a szemem, hogy ne lássak semmit.
– Így jó lesz?
– Esthernek csizma van a lábán.
– Miért?
– Mert az erdőben van.
– És Tomáš? Rám fekszik.
– Kapsz levegőt?
– Úgy ahogy.
– Martin nem nyom annyit, mint én. Ő pont olyan nehéz, mint Tomáš. Esthernek egy kicsit soványabbnak kellene lennie, ha a háború alatt ugyanannyit kellett volna nélkülöznie, mint a többieknek, de Esther egy kicsivel többet nyom, mint kellene neki, pontosan annyit, mint te.
Egy ideig nyitott szájjal fújtat a nyakamban, aztán megszólal:
– De ez nem egy erotikus jelenet.
– Nem?
– Nem.
– Hát akkor?
– Majd megérted, ha eljön az ideje.
– Martin tud már erről?
Nem. Martin még mit sem sejt róla. Mélyen és súlytalanul alszik a kartonvastagságú fal túloldalán. Vajon tényleg alszik? Aligha fel nem ébresztettük. Milyen undorító! Hajlandó voltam átlépni egy bizonyos határt csak azért, mert a kanapé Martin szobája mellett helyezkedik el. Aztán felvettem a telefont, és szóltam a recepciónak, hogy a 48- as szobából füstszagot érezni. A rendező sóhajtott egyet, felemelte a fenekét… Vagy nem is, előbb emelte a fenekét, csak azután sóhajtott.
A recepcióról rögvest felrohantak, és dörömbölni kezdtek Martin ajtaján. Sokáig tartott, mire kinyitotta. – Mi a probléma? – Valaki telefonált, hogy a szobában füstszagot érezni. – Kicsoda telefonált?
– Egy nő hívott, az ön szobájából. – De itt nincs semmiféle nő. – De a nő a 48-as szobából telefonált. – Akkor biztosan rossz számot mondott. – Egyértelműen 48-ast mondott. – De itt nincs egyetlenegy nő sem. – Hát rendben. És füstszag az van? – Nincsen. – Leellenőrizhetnénk? – Nem hisznek nekem? – A szobákért mi vagyunk felelősek.
Ellenőriznünk kell, ha bejelentést kapunk.
A rendező kimegy a folyosóra: – Nem intézhetnénk el békésen az ügyet? – Ön tudja, ki telefonált? – Zachovalová kisasszony. – És Zachovalová kisasszony hol van? – Itt, az én szobámban. – És az ön szobájában van füstszag?
Mindenki dühös volt rám. Kivéve Martint. Ő hitt nekem. Miért is találtam volna ki ilyesmit?
Már megint ugyanazt hallom: „Csak Tomášt nézzed!” Egyedül ácsorgok a hálószobában, egy kicsit arrébb húzom a függönyt, hogy jobban kilássak. Tomáš fát aprít a hátsó udvaron. Szinte lemerevedek, nem tudom ellazítani az arcizmaimat. Němcová asszony a vállamra teszi a kezét: „Nézd csak! Mindent érted csinál.”
Esthernek meg kellene ölnie egy nyulat. Úgy kellene megölnie, hogy Tomáš ne tudjon róla, mert épp az ő számára készülne, meglepetésvacsorának. De mivel Esther semmit nem tud eltitkolni Tomáš elől, Tomáš felajánlja, hogy majd ő megöli helyette a nyulat úgy, hogy Němcová asszony meg ne tudja, de ebbe Esther végül nem egyezik bele. Természetesen ő akarja megölni a nyulat egyrészt, hogy Tomášnak bebizonyítsa, milyen könnyen megbirkózik a feladattal, másrészt hogy Němcová asszonynak is megmutassa, milyen fából faragták. Amikor a rendező mindezt elmeséli nekünk, a halálra ítélt nyúl természetesen már meg van ölve. A jelenet felvételéhez azonban szükségünk lesz egy nyúlra is, és a szerepért többen is versenyeznek a Němcová asszony hátsó kertjében felállított ketrecben.
Követelem, hogy a felvétel közben, a kamerák előtt valóban megölhessem a nyulat. A rendező elveszíti a türelmét. No lám, először a Telihold Hotel kanapéján megfosztom a behatolás örömétől (értsd: hogy a nő megadja magát a férfinak), most meg egy ártatlan lény kivégzésével akarom pótolni azt, ami a színészi képességeimből hiányzik (értsd: a színésznő behódol a rendezőnek). Felhívom a figyelmét, hogy már annyiszor szeretkeztem életemben, hogy annak eljátszása nem jelent kihívást, csak egy semmiség a számomra, ellenben még soha semmit nem öltem meg, és az erőszak minden formájától rosszul leszek. Esther hosszú szárú csizmában sétál oda a nyúlketrechez. Egy héten keresztül várunk az esőre, hogy felvehessük ezt a jelenetet. Amikor végül esni kezd, és Esther hajából csepeg a víz, a nyúlketrec előtti tér pedig sárdagonyává válik, az első baltacsapással sikerül a nyúl egyik lábát levágnom, s csak a másodikkal a fejét. Onnantól kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás, és végül Tomáš és Němcová asszony is hajlandóak megenni Esther főztjét. A konyhában kivéreztetem az állatot, megnyúzom, és egy fazékba dobom. A beleket és a belső szerveket kockára vágom, apróra vágott hagymát keverek bele meg egy kevés sót és borsot, és zsírban megfuttatom egy öntöttvas serpenyőben. Korábban soha nem csináltam ezt így végig.
A felvétel után mély és nyers elégedettség lesz rajtam úrrá. Mintha a saját magánszámomat adtam volna elő; olyan mutatványt, ahol az életben maradásom csak egy paraszthajszálon függ.
De aztán Martin megkérdezi, hogy miért pont azt a nyulat választottam.
– Hogyhogy választottam?
– Nem gondoltál semmire?
– Te még soha nem törted el egy állat nyakát sem?
– Azt kaptad el, amelyik a legközelebb volt hozzád, vagy azt, amelyik megpróbált elbújni a sarokban?
– Ez nem választás volt.
– Hat volt belőlük. Te egyet kaptál el közülük.
– Dehát olyan egyformák. Meg sem lehet különböztetni őket egymástól.
– Tehát ha egyszer látsz egy lényt, amelyik pont olyan, mint az a nyuszi volt, annak a megölése is ugyanolyan könnyű lesz, mint ennek.
– Miért, szerinted milyenek azok a nyulak? Olyanok, mint te?
Mohón figyelem az arcát, és nem tévedtem. Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen? Akár a napkorong, amely a mészárlás másnapján mosolyogva süt le a vágóhídra. A nap tényleg mindennél kegyetlenebb. Tegnap például azt mondta a rendezőnek, hogy a színészi pályát nem elhivatottságból választotta. Hát, erre senki sem volt kíváncsi.
– Semmi gond, Martin, ezek úgy szaporodnak, mint a rákos sejtek.
– A többi öt nőstény. Az egész populáció ki fog pusztulni. Utána üvöltöttem: – Akkor menj, és baszd meg őket!
A nyulat végül nem használjuk. Tomáš születésnapi vacsoráján inkább disznóhúst eszünk. Tomáš számára két választás marad: vagy megeszi a disznóhúst, mintha nyúlhús lenne, vagy nem eszik disznóhúst egyáltalán. El kell döntenie, hogy zsidó vagy nem zsidó akar-e lenni.
Sok időt vesztegettünk.  Amíg az esőt vártuk, sok időt elvesztegettünk, mert a lineáris idővezetés szabályát nem volt szabad megtörni. A rendező talán eltekintett volna ettől, ha a következő jelenetben csak egy sima étkezésről lett volna szó, de az ételnek meglepetésnek kellett lennie Tomáš számára. Végül az eső lepett meg bennünket,  bár már oly’ régóta vártunk  rá. A gyilkosság pedig fölöslegesnek bizonyult, mint mindig. Most Němcová asszony arra kezd célozgatni, hogy valahol valakinek talán van egy disznója, amit talán agyon lehetne csapni.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationTypotex
Buy it here!

minimap