Manninen, Otto: Ősz-esti ének (Syys-illan laulu in Hungarian)

Syys-illan suuret tähdet

syvihin vilkkuu vesiin.

Näin kerran, näinkö lähdet

ikuisten unten kesiin?

Kun liioin kasvaa kaipuu

vakaisiin vaihe-säistä,

kun viimeisin jo taipuu

syysviljan tähkäpäistä.

Sa multa pois, ma sulta!

Käy kutsu illan-hiljaa,

kuin uinuu maassa multa

uneksuin uutta viljaa.

Se vartoo, tuskan-harras

hyvästiheiton hetki,

veen ikivievä parras,

paluuton viime retki.

Syys leikkaa kevään liitot,

ja tyhjää sulkee syli.

Vaan muistavasti viitot,

yön tähti, vetten yli.

Syvälle vilkut, päilyt,

suruisa, suuri tähti,

kuin viime katse säilyt

sa kaiken sen, mi lähti.

Őszi est. Nagy csillagok

tündökölnek mély vizen.

Más, örök forrás sajog,

álom-hártyán át zizeg.

Ha közel, mit vágyva vágysz,

benned szárba szökve nőtt:

őszi gabona-kalász

hajlik így, kasza előtt.

Tőlem el te - tőled én!

Hív az este, hív a csend,

mag búvik a föld ölén:

álom, mely csirát ereszt.

Vetés sarjad holnapra,

kínnal-buzgó pillanat -

vár örök vizek partja

és az út, mely megszakad.

Tavasz cinkosát legyőz

elmúlás öle, bezár -

ősz vizekről mégsem ősz

csillag-ég emléke száll.

Mélyben fénylesz. Odafönt

csillag hunyorít le: lásd.

Úgy őrzöd, mi elköszönt,

mint utolsó pillantást.