This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Poutanen, Kira: A csodálatos tenger (részlet) (Ihana meri (detail) in Hungarian)

Portre of Poutanen, Kira

Ihana meri (detail) (Finnish)

KE 2.12. 17:32

Mä istun mun huoneessa, ja pöytälamppu kurkkii mun olan yli mantsan kirjaa. Mä luen mannerlaatoista ja tulivuorista. Teksti on tiuhaa ja epäselvää, mä tuijotan sivunumeroa, joka ei vaan vaihdu. Vielä 30 sivua. Mantsan koe on keskiviikkona, mun on luettava alue ainakin kolme kertaa ennen sitä. Mä katson kuvaa tulisen oranssista laavasta tulivuoren rinteillä, ja mun ajatukset hajoaa taas. Mä luen tän alueen ja sitten lähden juoksemaan, sitten jumppaliikkeet ja suihku. Mutta ensin pitää lukea. Maanjäristykset ja hirmumyrskyt.

Mä alleviivaan tärkeältä kuulostavia lauseita pinkillä alleviivaustussilla, samanvärisellä kuin se, jolla me alaasteella värjättiin kynnet punaisiksi niin kuin hienoilla rouvilla. Mä vaihtelen asentoa ja tuijotan kirjan sinisiä tietolaatikoita. Mä vihaan tätä niin paljon, yksin istumista, lukemista mantsan kokeisiin, maanjäristyksiä ja pimeyttä. Julius ja Joonatan heittelee lumikokkareita pensasaitojen yli ja väistelee vastustajien vastahyökkäyksiä. Ne huutaa ja niiden pipot roikkuu märkinä silmillä. Katulamput syttyy, ja mä tuijotan maapallon läpileikkausta, se näyttää siistiltä ja yksinkertaiselta. Sivunumero vaihtuu, enää 28 sivua.

Kello 19:17 mä avaan ulko-oven ja lähen juoksemaan harmaaseen lumeen, jota on joka paikassa. Se on vuorannut maiseman kuin äänieristetyn huoneen, kaikki näyttää turvallisemmalta. Kylmä ilma kiristää poskia ja sieraimia, hengitys savuaa. Mä juoksen lenkkarit märiksi ja kylmiksi, ympäri peltoa ja mustaa metsää. Missään ei ole ketään. Välillä näkyy bussin valot tiellä ja jouluvalot pellon toisen puolen rivitaloissa. Leikkipuiston liukumäki on luminen, ja sen vieressä seisoo päätön lumiukko porkkana palloruumiinsa keskivaiheilla. Mä muistan, miten me pienenä rakennettiin lumilinnoja ja kartanoita, jänniä vakoiluluolia ja salaisia käytäviä mun veljien kanssa ja naapurin isot pojat tuli aina ja potki ne hajalle. Mä yritin aina huutaa ja puolustaa mun veljiä, jotka kyyristeli raunioiden keskellä pieninä kuin hiiret, mutta isot pojat vaan nauroi. Mun naamaa poltti, ja pipo oli liian paksu.

Kuuden kierroksen jälkeen mä pysähdyn, ja yhtäkiä on ihan hiljaista, mun hengitys hidastuu ja veren kohinaa ei enää kuule. Mä tunnen itseni joulutontuksi siinä laulussa. Yksin lumisessa yössä.

Kotona mä jätän lumiset kengät kuivumaan kylppäriin ja lukkiudun omaan huoneeseen, ennen kun äiti ehtii huutaa mua. Mä laitan radion päälle ja alan pumpata takareisiin lihasta. Hiukset on vielä hiestä ja lumesta märät, ja selkä tuntuu nihkeältä. Vatsalihakset menee jo kevyesti eikä mun edes tartte luntata jumppaohjeita. 45, 46, 47, 48, 49, viiskyt. Mä katselen laihduttajan ruokaohjeita samalla kun treenaan peffalihaksia. Kevyt seitikeike, tuoksuva kesäkeitto. . . Annokset näyttää värittömiltä ja mauttomilta keskellä kirjavia sivuja. Vielä viiskyt kertaa kyykkyyn ja ylös, ja sitten kaikki on tehty. Mä katson, miten mun peilikuva hinautuu ylös ja alas musiikin tahdissa, naama punaisena ja hiukset sekaisin.

TO 3.12. 18:02

Me ollaan lähdössä pelaamaan lätkää, isä, pojat ja minä. Mä kiinnitän luistimiin puusuojat ja asetan ne kaulalle roikkumaan. Me istutaan Joonatanin kanssa eteisen tuolilla ja odotetaan. Joonatanilla on akuankkamaiset lätkähousut, ja se istuu lysyssä, lätkäpipo päässä. Julius kitisee huoneessaan, ja isä ja äiti ärhentelee.

– Etkö sä nyt kerrankin voisi hoitaa pojalle vaatteita puhtaiksi sillon kun tarvitaan, ei ole kyllä paljon pyydetty minusta. Mitä säkin täällä kaiket päivät oikein puuhaat?

– Vai, että mitäkö puuhaan niin, sitähän sinä et voi tietää, kun menee joka ilta niin kumman myöhään!

– Minä se kuule tuon rahat taloon, että älä sinä siinä vikise, ettei muka olla tarpeeksi kotona!

– Jaa, ja minun tuomia rahoja ei sitten edes lasketa, vai mitä, on sitä mullakin koulutukset ja kokemukset takana ihan yhtä lailla kun sullakin, että älä yhtään alota tolla linjalla kuule. . .

Mä kuulen, kun isä nauraa pilkallisesti ja teennäisen kovaa. Sitten se rymisee eteiseen Juliusta retuuttaen, urheilukassi olalla.

– Tulkaas nyt pojat, jätetään noi ämmät tänne keskenään mäkättämään.

Se avaa oven ja lähtee mun veljien kanssa. Mä jään tyhmänä seisomaan eteiseen Lady-kaunoluistimet kaulalla. Mä en sano mitään, en mä halua mäkättää eikä mulla ole edes mitään sanomista. Ovi kaatuu kiinni.

Nyt mä ymmärrän tän.

Mua ei itketä, mua vaan sattuu. Eikä silti tunnu miltään.

Mä en enää ole isän tyttö, mä olen ämmä. Mä mäkätän.

Enkä mä enää koskaan ole yhtä arvokas kuin mun veljet.

– Sika, sika, sika. Äiti itkee ja silittää mua. – Miten se voi sekottaa sut tähän, se on niin törkee.

Mä katson mun äidin vetisiä silmiä, ja se ärsyttää mua enemmän kuin koskaan ennen.

– Tehdään me jotain kivaa kahdestaan, Julia, jooko, ei välitetä noista.

Mä en sano mitään. Mä näen meidät eteisen peilistä: miten typeriltä, pieniltä ja heikoilta me  

näytetään, niin mitättömiltä.



Uploaded byP. T.
PublisherOtava
Source of the quotationIhana meri
Publication date

A csodálatos tenger (részlet) (Hungarian)

december 2. szerda 17:32

A szobámban ülök, az asztali lámpa a vállam fölött bámulja a föcikönyvet. Kontinentális lemezekről és vulkánokról olvasok. A szöveg tömör és homályos, az oldalszámot nézem meredten, ami nem akar változni. Még 30 oldal. A föcidoga szerdán lesz, előtte legalább háromszor át kell vennem az anyagot. Nézem a tüzesen narancsszínű láva képét a vulkán oldalán, és megint szétesnek a gondolataim. Végigolvasom az anyagot, aztán elmegyek futni, utána a tornagyakorlatok, és irány a zuhany. De először tanulnom kell. Orkán és földrengés.

A fontosnak tűnő mondatokat aláhúzogatom egy pink szövegkiemelővel, ugyanolyan színűvel, amilyennel alsóban a körmeinket festettük ki, hogy olyanok legyenek, mint az előkelő hölgyeké. Próbálok ülőhelyzetet váltani, és a könyv kék összefoglalásait bámulom. Annyira gyűlölöm ezt az egészet, az egyedül ücsörgést, a föcidogákra készülést, a földrengéseket és a sötétséget. Julius és Joonatan hógöröngyöket dobálnak át a sövénykerítésen, és igyekeznek kikerülni az ellenfelek válaszcsapásait. Kiabálnak, átnedvesedett sapkájuk a szemükbe csúszik. Kigyulladnak az utcai lámpák, én a földgolyó keresztmetszeti képét bámulom, szépnek és egyszerűnek néz ki. Változik az oldalszám, már csak 28 oldal.

19:17-kor kinyitom a bejárati ajtót, és elindulok futni a szürke hóba, ami mindent beterít. Bevonta a tájat, mint egy hangszigetelt szobát, minden biztonságosabbnak látszik. A hideg levegő csípi az arcomat és az orrlyukaimat, a lélegzetem gőzölög. Addig futok, körben a szántó és a sötét erdő körül, míg az edzőcipőm végül átázik és hidegre fagy. Sehol egy lélek. Időnként az úton felvillan egy-egy busz reflektora vagy a szántó túloldalán lévő sorházak karácsonyi világítása. A játszótéri csúszdát hó fedi, mellette fej nélküli hóember áll egy sárgarépával labdateste középtáján. Eszembe jut, amikor az öcséimmel kiskorunkban várakat és udvarházakat építettünk hóból, izgalmas kémbarlangokkal és titkos folyosókkal, de mindig megjelentek a nagyobb fiúk a szomszédból és szétrugdosták. Én próbáltam kiabálni és megvédeni az öcséimet, akik kisegérként guggoltak a romok között, de a nagyfiúk csak nevettek. Égett az arcom, és túl vastagnak éreztem a sapkám.

Hat kör után megállok. Hirtelen csend vesz körül, a lélegzetvételem lelassul, és már nem hallom a vér zúgását. Úgy érzem magam, mint a karácsonyi manó a dalban. Egyedül a havas éjben.

Otthon a fürdőszobába viszem száradni a havas cipőimet, és bezárkózom a szobámba, mielőtt anyunak lenne ideje utánam kiabálni. Bekapcsolom a rádiót, és elkezdem emelgetni a hátsó combizmaimat. A hajam még nedves az izzadságtól és a hótól, a hátamat is nyirkosnak érzem. A hasizom már könnyedén megy, és a tornagyakorlatokba sem kell belepuskáznom. 45, 46, 47, 48, 49, ötven. A fogyókúrás recepteket nézegetem, miközben már a fenékizmaimat edzem. Könnyű tőkehalszelet, illatos nyári zöldségleves… Az adagok színtelennek és íztelennek tűnnek a színes oldalakon. Még ötven guggolás, aztán kész vagyok. Nézem, ahogy a tükörképem fel-le mozog a zene ütemére, az arcom vörös, a hajam össze-vissza áll.

december 3. csütörtök 18:02

Hokizni készülődünk, apa, a fiúk és én. Felerősítem a fa élvédőket a korcsolyámra, és a nyakamba akasztom. Jootanannal az előszobaszékeken ülünk és várunk. Az öcsémen donaldkacsaszerű hokinadrág van, görnyedten ül, fején hokilogós sapka. Julius a szobájában sivítozik, apu és anyu veszekednek.

– Hogy te sosem vagy képes kimosni a fiúk ruháit akkorra, amikorra kéne, pedig ezt igazán nem túlzás elvárni! Mi a fenét csinálsz te tulajdonképpen egész nap?!

– Ó, hogy mit csinálok? Hát, te aztán tényleg nem tudhatod, mikor meglepő mód minden este olyan későn jössz haza!

– Ide hallgass, én hozom haza a pénzt, úgyhogy te csak ne sipákolj nekem, hogy nem vagyok eleget itthon!

– Aha, és az a pénz, amit én keresek, már nem is számít, ugye? Pedig nekem is van diplomám meg szakmai tapasztalatom épp annyi, mint neked, úgyhogy te csak ne gyere nekem ezzel…

Hallom, ahogy apu hangosan felnevet, gúnyosan és mesterkélten. Aztán vállán sporttáskával, Juliust maga után vonszolva nagy zajjal kiront az előszobába.

– Gyertek, fiúk, hagyjuk itt ezeket a tyúkokat, hadd kotkodácsoljanak csak magukban.

Kinyitja az ajtót, és elmegy az öcséimmel. Én ott maradok bután az előszoba közepén, nyakamban a Lady-műkorcsolyával. Nem szólok egy szót sem, nem akarok kotkodácsolni, és nincs is mit mondanom. Az ajtó becsapódik.

Most megértettem.

Nem jön rám a sírás, csak nagyon fáj. De mégsem érzek semmit.

Már nem vagyok apu kislánya, most már tyúk vagyok. Kotkodácsolok.

És már soha többé nem érek annyit, mint az öcséim.

– Aljas disznó – simogat anyu sírva. – Hogy keverhetett bele téged, ehhez nincs joga.

Anyu könnyes szemeit nézem, és annyira idegesít, mint még soha.

– Csináljunk valami jót kettesben, Julia, rendben, ne is törődjünk velük.

Nem szólok semmit. Látom magunkat az előszobatükörben: mennyire bárgyúnak, kicsinek és

gyengének nézünk ki, mennyire jelentéktelennek.



Uploaded byP. T.
PublisherCerkabella
Source of the quotationA csodálatos tenger
Publication date

minimap