Saarikoski, Pentti: A vásárcsarnokban… (Kauppahallissa… in Hungarian)

Kauppahallissa, lihan ja juuston ja vihannesten

tuoksussa,

lauantai-iltapäivän tungoksessa, kun pikkutytöltä

karkasi ilmapallo, punainen pallo

kohosi nopeasti

sinisiä kattorakenteita päin,

minun työni ja päiväni, nopeat matkat,

kun meri on herännyt, lokit huutavat.

Me olemme niin voimattomia.

Nissenin kahvilan yläkerrassa katselin kuvia,

jotka esittivät entisiä aikoja, kun miehet

istuivat pöydän ympärillä lukien runoja

ja polttaen piippua,

Unioninkadulla auringonpaisteessa säikkyivät

autojen katot, tulppaanit ja narsissit loistivat.

Kelluin meressä ja katsoin, kun aurinko nousi

vihreitten vuorien takaa, en ajatellut mitään, tunsin

olevani mukana maailman menossa, liikkeessä,

päättymättömässä kehityksessä, elin, tein työtä,

olin ristiriitainen järjestelmä, kaipaan

takaisin Gruusiaan,

niitä päiviä, kun käteni leikkivät

iloisia leikkejä, vesi loiskui suruttomasti!

Istuisin, odottaisin,

että runo valmistuisi mielessäni, sitten kun se

olisi valmis, antaisin sen unohtua, jättäisin siihen,

juttelisin jonkun kanssa, joka kertoisi minulle

elämästään, vaikeuksistaan

ja voitoistaan naismaailmassa.

Mutta olemmehan onnellisia, kun lapsemme

kasvaa, teemme suunnitelmia,

jotka toteutuvat aikanaan, katsomme kartasta

paikkoja minne haluamme matkustaa, istuimme

kerran saunan jälkeen

järven rannalla, kun aurinko laski,

ja tunsimme

kadehtivamme kalojen vedenalaista elämää,

haukea, särkeä ja ahventa, kauniita eläimiä.

Maailma, muoto,

lokit huutavat,

kun rakastan sinua, pihakuiluun lankeaa aamun

hohde.

A vásárcsarnokban, húsok és sajtok és zöldségek

szagában,

a szombat-délután nyüzsgésében, mikor egy kislány

kezéből elszállt egy léggömb

és gyorsan

a kék tetőszerkezetek felé emelkedett,

napjaim, tennivalóim zsongásában,

mikor felébredt a tenger és kiáltoztak a vadmadarak.

Oly rettentő erőtlenek vagyunk!

A Nissen kávéház teraszán képeket nézegettem,

régi korokból származó megfakult képeket,

amikor a férfiak asztalok körül üldögéltek még és

verseket olvastak, pipafüstöt eregetve –

az Unioninkatun remegtek a kocsik a napsütésben,

a tulipánok és nárciszok színe lángot vetett.

Megmártóztam a tengerben és figyeltem, ahogy

a nap felszállt, semmit sem gondoltam, semmit

nem éreztem, folytam csak az áradó világban,

éltem, dolgoztam, léteztem,

magam voltam a fordított rendszer,

Grúzia meleg napjai jutottak

eszembe akkor, ahol boldog voltam s a víz is

elégedetten csorgott a kutak kagylóiban.

Ülök és várok,

várom, hogy megformálódjon bennem a vers s ha

kész: elfelejtem és félredobom,

szeretnék fecsegni valakivel, aki elmondaná

mi nehéz az életében, mikor

és melyik nővel sikerült viszonyt teremtenie.

De boldogok vagyunk, a gyerek lassan

felcseperedik, terveket szövünk,

melyek annak idején majd valóra válnak,

városokat keresek a térképen, ahova

majd elutazunk, szauna után

alkonyatkor a tóparton ültünk egyszer

és valahogy

irigyelni kezdtük a halak: csukák és sügérek

vízalatti életét, a hangtalan és szép állatokét.

Világ és forma,

sirályok kiáltanak,

mennyire szeretlek, udvarokba bekúszó hajnali

derengés!