Au Pays Latin (French)
O terre aventureuse
Où vit la fête heureuse
Du beau rire argentin,
Pays Latin!
Dans Paris qui se blase,
Seul, pays de l'extase,
Tu gardes ta saveur
Pour le rêveur.
Tu n'as pas, dans un antre,
Des boursiers au gros ventre
Courtisant des Lais
Jaune maïs;
Tu n'as pas, faisant halte
Sur le bord de l'asphalte.
Des troupeaux de Phrynés
Enfarinés;
Tu n'as pas, comme Asnières,
Des lions sans crinières,
Buvant à ciel ouvert
Le poison vert;
Mais tu vis, mais tu penses!
Tu songes, tu dépenses
Tes jours dans un charmant
Enchantement!
Tu dis qu'en tes demeures
Le jour n'a pas trop d'heures
Pour la pensée et pour
L'immense amour.
Loin du gouffre vorace.
Tu chéris, comme Horace,
La flamme du vin vieux
Et des beaux yeux.
Toutes les belles choses.
Les poëmes, les roses
Charment ton peuple, épris
Des grands esprits.
Et jamais il ne cesse
D'adorer la déesse
Liberté, dont l'œil fier
Lance un éclair.
Aime, travaille, ô terre
Jeune, fidèle, austère:
L'avenir, ce témoin,
N'est pas si loin!
Terre aux ardentes sèves,
Tu feras de tes rêves,
Pour les déshérités,
Des vérités!
Mais jusque-là conserve
Tes beaux espoirs, ta verve
Et ta soif d'infini,
O coin béni!
Nul mieux que toi n'aspire
Le radieux sourire
Et le regard vermeil
Du grand soleil;
Ton parc entouré d'ombre.
C'est ce Luxembourg sombre.
Plein d'oiseaux querelleurs
Et plein de fleurs;
Tes poètes, divine
Race, qui te devine
Et qui Ut dans ton cœur
Tendre et moqueur,
C'est Hugo solitaire,
Dont la plainte fait taire
Les sanglots arrogants
Des ouragans;
C'est Leconte de Lisle,
Qui se souvient de l'île
Où fut nourri de miel
Un roi du ciel;
C'est Barbier, dont l'ïambe
En l'air éclate et flambe;
C'est Musset isolé
Et désolé;
C'est Charles Baudelaire,
Dédaigneux du salaire,
due le sombre Oiseleur
Prit en sa fleur,
Mais dont enfin la Gloire,
Ouvrant sa tombe noire,
Après un long affront,
Baise le front!
Tes femmes, douces fées
De leurs cheveux coiffées,
Sans joyaux ni satin,
Pays Latin,
Et riant, chœur folâtre,
Du troupeau qui se plâtre
Et se met du blanc gras
Pour des ingrats,
Montrent, dans leur délire,
Les blanches dents du rire
Et les lys éclatants
De leurs vingt ansi
Ris dans la triste ville.
Cher et suprême asile
Des fécondes leçons.
Nid de chansons!
Toi seul, avril en fête.
Héraut, lutteur, poëte.
En ce temps envieux
Tu n'es pas vieux!
En vain, des sots, qu'importe!
Disent: La France est morte
Pour le divin combat.
Non, son cœur bat!
Tandis que ces eunuques,
En leurs fureurs caduques.
Voudraient murer le Beau
Sous un tombeau,
Garde tes saintes fièvres
Au cœur, et sur tes lèvres
Ces mots: Justice, jour.
Progrès, amour!
Avril 1868. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | https://archive.org/stream |
|
A Diáknegyedhez (Hungarian)
Kalanddal teli táj, hol
ezüstös kacagásból
élnek víg ünnepek,
Diáknegyed!
Párizs közönybe dermed,
ábránd hazája, benned
vár jó íz álmatag
lelkekre csak.
Pohos tőzsdés, barátja
a kukoricasárga
Laisoknak, lebujt
itt sose bújt;
nem jár itt, meg-megállva,
hol véget ér a járda,
lisztes képű Phrynék
csoportja még;
s nem szív, mint Asnières-ben,
zöld mérget kocsmakertben
arszlán, sörénytelen,
töméntelen;
de van itt ötlet, élet!
Ábrándozol, fecsérled
az időt, mely suhan,
bűbájosan!
Talán az itt-lakóknak
a nap arra való csak,
hogy elmélkedjenek
s szeressenek.
Az örvény torka messze;
Horatiust követve
rajongsz tüzes borért
s tüzes szemért.
Minden, mi szép valóság:
a versek és a rózsák
igézik népedet,
s nagy szellemek,
s imát kell egyre kapjon
Szabadság istenasszony,
ama villámvető
tekintetű.
Friss, hű, komoly talaj, csak
szeress, dolgozz, ne lankadj:
nincs messze az a kor,
mely igazol!
Föld, melyben hő zamat forr,
álmod révén kap egykor
igazat annyi sok
kitagadott!
Maradjon addig is meg
a szép remény, az ihlet
s végtelen-szomjad, oly
áldott zugoly!
Te szívod egymagad csak
ilyen mohón a napnak
sugárzó mosolyát
s lágy bíborát.
Luxembourg-parkod árnyék
borítja, hol madárnép
civódik szüntelen,
s virág terem;
költők dinasztiája
titkaid kitalálja,
s csúfondáros, de lágy
szívedbe lát,
Hugó, a nagy magányos,
kitől a szél ha gyászos
panaszt hall, visszafojt
dölyfös sikolyt;
Leconte de Lisle, ki egyre
emlékszik a szigetre,
hol mézen élt az ég
királya rég;
Barbier, ki a légbe
gúnydalt röpít föl égve;
Musset, ki egyedül
búba merül;
Charles Baudelaire, megvetője
a díjnak, mit előle
holmi kis madarász
is elvadász,
de föltárul a kripta,
s Hírnév csókja borítja,
mit szégyen mart előbb,
a drága főt!
Nőid tündéri lelkek,
kik főkötőt viselnek,
nem ékszert, selymeket,
Diáknegyed,
bohó kar, mely kacagva
mázol képére tarka
vagy kréta-színt, habár
hálát se vár.
S mintegy delíriumban
fehér foguk kivillan,
és húsz évük csoda
lilioma!
Bús város kacagása,
termékeny lecke drága
és legfőbb otthona,
dalok hona!
Április, díszed öltő,
hírnök, atléta, költő,
csak rajtad nem fog a
kor vasfoga!
Hülyék hiába mondják:
„Kidőlt Franciaország
a dicső harcmezőn.”
Ver szíve hőn!
Amíg megannyi kappan
a Szépet vak haragban
gyorsan sikkasztaná
sírkő alá,
szent lázaid ne hagyják
el szíved, s fény, szabadság,
haladás, szerelem
jelszód legyen!
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | K. L. |
|