Baudelaire, Charles: Az olvasóhoz (Au Lecteur in Hungarian)

La sottise, l'erreur, le péché, la lésine,
Occupent nos esprits et travaillent nos corps,
Et nous alimentons nos aimables remords,
Comme les mendiants nourrissent leur vermine.

Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches;
Nous nous faisons payer grassement nos aveux,
Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,
Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.

Sur l'oreiller du mal c'est Satan Trismégiste
Qui berce longuement notre esprit enchanté,
Et le riche métal de notre volonté
Est tout vaporisé par ce savant chimiste.

C'est le Diable qui tient les fils qui nous remuent!
Aux objets répugnants nous trouvons des appas;
Chaque jour vers l'Enfer nous descendons d'un pas,
Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.

Ainsi qu'un débauché pauvre qui baise et mange
Le sein martyrisé d'une antique catin,
Nous volons au passage un plaisir clandestin
Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.

Serré, fourmillant, comme un million d'helminthes,
Dans nos cerveaux ribote un peuple de Démons,
Et, quand nous respirons, la Mort dans nos poumons
Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.

Si le viol, le poison, le poignard, l'incendie,
N'ont pas encor brodé de leurs plaisants dessins
Le canevas banal de nos piteux destins,
C'est que notre âme, hélas! n'est pas assez hardie.

Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,
Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,
Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,
Dans la ménagerie infâme de nos vices,

II en est un plus laid, plus méchant, plus immonde!
Quoiqu'il ne pousse ni grands gestes ni grands cris,
Il ferait volontiers de la terre un débris
Et dans un bâillement avalerait le monde;

C'est l'Ennui! L'oeil chargé d'un pleur involontaire,
II rêve d'échafauds en fumant son houka.
Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,
- Hypocrite lecteur, - mon semblable, - mon frère!

Romlottság, kapzsiság, őrület, vakbűnök

Tölti be lelkünk s átkos húsunk egyaránt

úgy fal fel minket is a lelkifurdalás

Mint koldust az aljas féreg… legbelülről.

Bűnünk erős,  gyávaság csak a bűnbánat

Az is fizetséget vár, ki néha meggyón

Hogy azután újra vétkezhessen buzgón

Remélvén, a könny elmossa az önvádat

Lelkünkben a legnagyobb mágus, a Sátán

Játszik őrült zenész módjára szüntelen

Megfertőzve azt is, ki szent és bűntelen

Ránk kényszerítvén csodás, ferde hatalmát!

Húzza hegedőjén a talpalávalót

S a tébolyult gyönyörökben ráébredünk

Hogy nem a világ, de a pokol a helyünk

S buja életünk süllyedő halálhajó.

Mint ágrólszakadt részeg, ha öreg kurvát

Csókolhat a mámorokba beléfúlva

Úgy lopunk mi is gyönyört újra meg újra

S egyetlenegy fogódzónk lesz a romlottság.

Agyunkban démoni légió jár kánkánt 

Szétrúgva üres, fád koponyánk csontfalát

S minden apró lélegzetünkkel a halált

Szívjuk le tüdőnkbe: az örök elmúlást.

Ha erőszak, gyilkosság, tőrök, s méreg

Még nem hímezték eszelős mintáikat

Sorsunk fehér vásznára, mit vér átitat

Akkor lelkünk még csak gyáva, gyenge lélek!

Ám sakálok, párducok, szűkölő kutyák

Majmok, skorpiók, keselyűk, kígyók létén

Túl, e föld száz csúszómászóján és rémén

Túl van egy sokkal torzabb, taszítóbb világ

Hol a leggonoszabb, gyilkos szörnyeteg él

S bár csendes, nem hallat vad üvöltéseket

Mire képes, föl nem fogja a képzelet:

Egy ásítással elnyelné a létezést!

Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,

S ópiummámorban néz kivégzéseket

Ugye már neked is akadt dolgod vele

Képmutató olvasóm, társam… testvérem?