Baudelaire, Charles: Őszi ének (Chant d'Automne in Hungarian)

I

Bientôt nous plongerons dans les froides ténèbres;

Adieu, vive clarté de nos étés trop courts!

J'entends déjà tomber avec des chocs funèbres

Le bois retentissant sur le pavé des cours.

Tout l'hiver va rentrer dans mon être: colère,

Haine, frissons, horreur, labeur dur et forcé,

Et, comme le soleil dans son enfer polaire,

Mon coeur ne sera plus qu'un bloc rouge et glacé.

J'écoute en frémissant chaque bûche qui tombe

L'échafaud qu'on bâtit n'a pas d'écho plus sourd.

Mon esprit est pareil à la tour qui succombe

Sous les coups du bélier infatigable et lourd.

II me semble, bercé par ce choc monotone,

Qu'on cloue en grande hâte un cercueil quelque part.

Pour qui? - C'était hier l'été; voici l'automne!

Ce bruit mystérieux sonne comme un départ.

II

J'aime de vos longs yeux la lumière verdâtre,

Douce beauté, mais tout aujourd'hui m'est amer,

Et rien, ni votre amour, ni le boudoir, ni l'âtre,

Ne me vaut le soleil rayonnant sur la mer.

Et pourtant aimez-moi, tendre coeur! soyez mère,

Même pour un ingrat, même pour un méchant;

Amante ou soeur, soyez la douceur éphémère

D'un glorieux automne ou d'un soleil couchant.

Courte tâche! La tombe attend - elle est avide!

Ah! laissez-moi, mon front posé sur vos genoux,

Goûter, en regrettant l'été blanc et torride,

De l'arrière-saison le rayon jaune et doux!

I

Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;

tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.

Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba

düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;

s miként a sarki ég poklán a nap korongja:

jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassanként összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:

koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...

Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!

A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.

II

Szeretem nagy szemed zöldtüzü csillogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!

Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,

csak a Napot, amely a tengeren ragyog.

És mégis: légy anyám! szeress hajolj szivemre,

habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen;

testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente

s glóriás őszi ég: elhaló életem.

Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!

Óh vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:

hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!