This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Bergson, Henri: A nevetés (részlet) (Le Rire (detail) in Hungarian)

Portre of Bergson, Henri

Le Rire (detail) (French)

CHAPITRE PREMIER

 

Du comique en général. — Le comique des formes et le comique des mouvements. — Force d’expansion du comique.

 

Que signifie le rire ? Qu’y a-t-il au fond du risible ? Que trouverait-on de commun entre une grimace de pitre, un jeu de mots, un quiproquo de vaudeville, une scène de fine comédie ? Quelle distillation nous donnera l’essence, toujours la même, à laquelle tant de produits divers empruntent ou leur indiscrète odeur ou leur parfum délicat ? Les plus grands penseurs, depuis Aristote, se sont attaqués à ce petit problème, qui toujours se dérobe sous l’effort, glisse, s’échappe, se redresse, impertinent défi jeté à la spéculation philosophique.

Notre excuse, pour aborder le problème à notre tour, est que nous ne viserons pas à enfermer la fantaisie comique dans une définition. Nous voyons en elle, avant tout, quelque chose de vivant. Nous la traiterons, si légère soit-elle, avec le respect qu’on doit à la vie. Nous nous bornerons à la regarder grandir et s’épanouir. De forme en forme, par gradations insensibles, elle accomplira sous nos yeux de bien singulières métamorphoses. Nous ne dédaignerons rien de ce que nous aurons vu. Peut-être gagnerons-nous d’ailleurs à ce contact soutenu quelque chose de plus souple qu’une définition théorique, — une connaissance pratique et intime, comme celle qui naît d’une longue camaraderie. Et peut-être trouverons-nous aussi que nous avons fait, sans le vouloir, une connaissance utile. Raisonnable, à sa façon, jusque dans ses plus grands écarts, méthodique dans sa folie, rêvant, je le veux bien, mais évoquant en rêve des visions qui sont tout de suite acceptées et comprises d’une société entière, comment la fantaisie comique ne nous renseignerait-elle pas sur les procédés de travail de l’imagination humaine, et plus particulièrement de l’imagination sociale, collective, populaire ? Issue de la vie réelle, apparentée à l’art, comment ne nous dirait-elle pas aussi son mot sur l’art et sur la vie ?

Nous allons présenter d’abord trois observations que nous tenons pour fondamentales. Elles portent moins sur le comique lui-même que sur la place où il faut le chercher.

I

Voici le premier point sur lequel nous appellerons l’attention. Il n’y a pas de comique en dehors de ce qui est proprement humain. Un paysage pourra être beau, gracieux, sublime, insignifiant ou laid ; il ne sera jamais risible. On rira d’un animal, mais parce qu’on aura surpris chez lui une attitude d’homme ou une expression humaine. On rira d’un chapeau ; mais ce qu’on raille alors, ce n’est pas le morceau de feutre ou de paille, c’est la forme que des hommes lui ont donnée, c’est le caprice humain dont il a pris le moule. Comment un fait aussi important, dans sa simplicité, n’a-t-il pas fixé davantage l’attention des philosophes ? Plusieurs ont défini l’homme « un animal qui sait rire ». Ils auraient aussi bien pu le définir un animal qui fait rire, car si quelque autre animal y parvient, ou quelque objet inanimé, c’est par une ressemblance avec l’homme, par la marque que l’homme y imprime ou par l’usage que l’homme en fait.

Signalons maintenant, comme un symptôme non moins digne de remarque, l’insensibilité qui accompagne d’ordinaire le rire. Il semble que le comique ne puisse produire son ébranlement qu’à la condition de tomber sur une surface d’âme bien calme, bien unie. L’indifférence est son milieu naturel. Le rire n’a pas de plus grand ennemi que l’émotion. Je ne veux pas dire que nous ne puissions rire d’une personne qui nous inspire de la pitié, par exemple, ou même de l’affection : seulement alors, pour quelques instants, il faudra oublier cette affection, faire taire cette pitié. Dans une société de pures intelligences on ne pleurerait probablement plus, mais on rirait peut-être encore ; tandis que des âmes invariablement sensibles, accordées à l’unisson de la vie, où tout événement se prolongerait en résonance sentimentale, ne connaîtraient ni ne comprendraient le rire. Essayez, un moment, de vous intéresser à tout ce qui se dit et à tout ce qui se fait, agissez, en imagination, avec ceux qui agissent, sentez avec ceux qui sentent, donnez enfin à votre sympathie son plus large épanouissement : comme sous un coup de baguette magique vous verrez les objets les plus légers prendre du poids, et une coloration sévère passer sur toutes choses. Détachez-vous maintenant, assistez à la vie en spectateur indifférent : bien des drames tourneront à la comédie. Il suffit que nous bouchions nos oreilles au son de la musique, dans un salon où l’on danse, pour que les danseurs nous paraissent aussitôt ridicules. Combien d’actions humaines résisteraient à une épreuve de ce genre ? et ne verrions-nous pas beaucoup d’entre elles passer tout à coup du grave au plaisant, si nous les isolions de la musique de sentiment qui les accompagne ? Le comique exige donc enfin, pour produire tout son effet, quelque chose comme une anesthésie momentanée du cœur. Il s’adresse à l’intelligence pure.

Seulement, cette intelligence doit rester en contact avec d’autres intelligences. Voilà le troisième fait sur lequel nous désirions attirer l’attention. On ne goûterait pas le comique si l’on se sentait isolé. Il semble que le rire ait besoin d’un écho. Écoutez-le bien : ce n’est pas un son articulé, net, terminé ; c’est quelque chose qui voudrait se prolonger en se répercutant de proche en proche, quelque chose qui commence par un éclat pour se continuer par des roulements, ainsi que le tonnerre dans la montagne. Et pourtant cette répercussion ne doit pas aller à l’infini. Elle peut cheminer à l’intérieur d’un cercle aussi large qu’on voudra ; le cercle n’en reste pas moins fermé. Notre rire est toujours le rire d’un groupe. Il vous est peut-être arrivé, en wagon ou à une table d’hôte, d’entendre des voyageurs se raconter des histoires qui devaient être comiques pour eux puisqu’ils en riaient de bon cœur. Vous auriez ri comme eux si vous eussiez été de leur société. Mais n’en étant pas, vous n’aviez aucune envie de rire. Un homme, à qui l’on demandait pourquoi il ne pleurait pas à un sermon où tout le monde versait des larmes, répondit : « je ne suis pas de la paroisse. » Ce que cet homme pensait des larmes serait bien plus vrai du rire. Si franc qu’on le suppose, le rire cache une arrière-pensée d’entente, je dirais presque de complicité, avec d’autres rieurs, réels ou imaginaires. Combien de fois n’a-t-on pas dit que le rire du spectateur, au théâtre, est d’autant plus large que la salle est plus pleine ? Combien de fois n’a-t-on pas fait remarquer, d’autre part, que beaucoup d’effets comiques sont intraduisibles d’une langue dans une autre, relatifs par conséquent aux mœurs et aux idées d’une société particulière ? Mais c’est pour n’avoir pas compris l’importance de ce double fait qu’on a vu dans le comique une simple curiosité où l’esprit s’amuse, et dans le rire lui-même un phénomène étrange, isolé, sans rapport avec le reste de l’activité humaine. De là ces définitions qui tendent à faire du comique une relation abstraite aperçue par l’esprit entre des idées, « contraste intellectuel », « absurdité sensible », etc., définitions qui, même si elles convenaient réellement à toutes les formes du comique, n’expliqueraient pas le moins du monde pourquoi le comique nous fait rire. D’où viendrait, en effet, que cette relation logique particulière, aussitôt aperçue, nous contracte, nous dilate, nous secoue, alors que toutes les autres laissent notre corps indifférent ? Ce n’est pas par ce côté que nous aborderons le problème. Pour comprendre le rire, il faut le replacer dans son milieu naturel, qui est la société ; il faut surtout en déterminer la fonction utile, qui est une fonction sociale. Telle sera, disons-le dès maintenant, l’idée directrice de toutes nos recherches. Le rire doit répondre à certaines exigences de la vie en commun. Le rire doit avoir une signification sociale.

Marquons nettement le point où viennent converger nos trois observations préliminaires. Le comique naîtra, semble-t-il, quand des hommes réunis en groupe dirigeront tous leur attention sur un d’entre eux, faisant taire leur sensibilité et exerçant leur seule intelligence. Quel est maintenant le point particulier sur lequel devra se diriger leur attention ? à quoi s’emploiera ici l’intelligence ? Répondre à ces questions sera déjà serrer de plus près le problème. Mais quelques exemples deviennent indispensables.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://fr.wikisource.org/wiki

A nevetés (részlet) (Hungarian)

ELSÖ FEJEZET

 

A KOMIKUMRÓL ÁLTALÁBAN. A FORMA ÉS A MOZGÁS KOMIKUMA. A KOMIKUM TERJESZKEDÖ EREJE

 

Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges mélyén? Miféle egyezést találhatnánk egy pojáca fintora, egy szójáték, egy bohózati félreértés és egy nagy vígjátéki jelenet között? Miféle párolási műveletre volna szükségünk, hogy eljussunk a mindig azonos lényeghez, amely oly sok különböző terméknek ad hol átható szagot, hol gyengéd illatot? Arisztotelész óta a legnagyobb gondolkodók birkóztak ezzel a kis problémával, amely mindig kitér az erőfeszítés elől, félre siklik, elillan, majd megint felbukkan, mint afféle arcátlan kihívás a filozofikus gondolkodással szemben.

Most, hogy mi is szembe nézünk ezzel a problémával, hadd hivatkozzunk mindjárt egy mentségre: nem akarjuk a komikus képzeletet egyetlen meghatározás béklyójába zárni. Mindenekelőtt valami élőt látunk benne. Bármilyen könnyed legyen is, az életnek kijáró tisztelettel szólunk róla. Megelégszünk azzal, hogy megfigyeljük, miként növekszik és gazdagodik. Formáról formára, és észrevehetetlen fokozatokban haladva, nagyon különös változásokon megy át szemünk láttára. Semmit Sem tartunk jelentéktelennek mindabból, amit látni fogunk. S e következetes megfigyelés segítségével talán mellesleg egy elméleti meghatározásnál hajlékonyabb eredményre lelünk - valami gyakorlati és bensőséges megismerésre, olyasfélére, ami hosszú együttélésből születik. És talán arra is rájövünk, hogy, bár nem gondoltunk ilyesmire, hasznos ismeretre tettünk szert. Mivel a komikus képzelet a maga módján akár legnagyobb túlzásaiban is ésszerű, bolondozásában meg mindig módszeres, s bár, megengedem, álmodik, de álmában olyan látomásokat idéz, amelyeket egy egész társadalom rögtön elfogad és megért, hogyne tájékoztatna tehát az emberi képzelet, s különösképpen a társadalmi, a kollektív, a népi képzelet tevékenységének módjáról? A valóságos életből fakad, rokon a művészettel, hogyne volna tehát mondanivalója a művészetről és az életről?

Mindenekelőtt három megfigyelésünkről szólunk, mivel alapvetőknek tartjuk őket. Nem magára a komikumra vonatkoznak elsősorban, inkább arra, hol keressük a komikumot.

I.

Íme, az első dolog, amelyre felhívom a figyelmet. Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó, felséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egy állaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünk észre rajta. Nevethetünk egy kalapon; de ilyenkor nem a nemez- vagy szalmaanyagon csúfolódunk, hanem a formán, amelyet emberek adtak neki, az emberi szeszélyen, amelynek anyagi kifejezése ez a kalap. Nem is értem, hogy ez a maga egyszerűségében is nagyon fontos tény, miért nem ragadta meg jobban a filozófusok figyelmét. Többen közülük így határozták meg az embert: „nevetni tudó állat”. Nevettető állatként is meghatározhatták volna, mivel, ha valamelyik más állat vagy egy élettelen tárgy megnevettet minket, ez mindig az emberrel való hasonlatossága miatt történik, azáltal, hogy az ember rajta hagyja keze nyomát, vagy valami módon használja.

Most pedig, nem kevésbé figyelemreméltó jelenségként, azt az érzéketlenséget szeretném megemlíteni, amely a nevetéssel általában együtt jár. Úgy látszik, a komikum csak akkor kelthet rezgéseket a lélekben, ha annak nyugodt, kiegyensúlyozott felületére hull. Természetes légköre a közöny. Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek, mint egy erős érzelem. Nem mondom, hogy nem nevethetünk olyan emberen, aki például szánalmat kelt bennünk, vagy rokonszenvet ébreszt: de ilyenkor, legalább pár pillanatra meg kell feledkeznünk erről a rokonszenvről, el kell fojtanunk a szánalmat. Egy pusztán észemberekből álló társadalomban valószínűleg már sohasem sírnának, de talán még mindig nevetnének; viszont a mindig egyformán érzékeny, az élet változásaival együtt rezdülő lelkek, amelyekben minden esemény mintha érzelmi ráhangzásként folytatódnék, nem ismernék, sőt nem is értenék a nevetést. Próbáljunk meg egy pillanatra minden iránt érdeklődni, amit az emberek mondanak és tesznek, képzeletünkben cselekedjünk azokkal, akik cselekednek, érezzünk azokkal, akik éreznek, gondoljunk rokonszenvvel mindenre, ami körülöttünk van, s akár egy varázspálca érintésére a leglégiesebb tárgy is súlyossá válik, és valami komor szín von be mindent. Most pedig szakadjunk el mindentől, figyeljük közönyös szemlélőként az életet, s nem egy dráma azonnal komédiává változik. Ha egy teremben, ahol táncolnak, befogjuk a fülünket, hogy ne halljuk a zenét, a táncosok mindjárt nevetségessé válnak a szemünkben. Hány emberi cselekedet állná meg az ilyen próbatételt? És ha elkülönítenénk őket az érzelmek zenei kíséretétől, nem azt tapasztalnánk-e, nem is egynél, hogy a komoly cselekedet hirtelen mulatságossá változik? A komikum tehát, hogy teljes hatásában érvényesülni tudjon, olyasfélét is megkövetel, amit a szív pillanatnyi érzéketlenségének nevezhetnénk. Vagyis a tiszta értelemhez szól.

Csakhogy ennek az értelemnek mindig kapcsolatban kell maradnia a többi értelemmel. S ez a harmadik tény, amelyre fel akarom hívni a figyelmet. Az ember nem élvezné a komikumot, ha elszigetelve érezné magát. Úgy látszik, a nevetésnek visszhangra van szüksége. Figyeljük meg jól a nevetést: nem valami tiszta, befejezett, artikulált hang; inkább olyasmi, ami állandóan visszaverődve egyre folytatódni akar; ami robbanással kezdődik, hogy aztán dobpergés szerűen folytatódjék, akárcsak az égzengés a hegyekben. De ez a visszhangzás nem folytatódhat vég nélkül. Bármilyen tág körön belül mozog, a kör mindenképpen zárt marad. Nevetésünk mindig egy csoport nevetése. Mindnyájunkkal megesett, hogy vasúti kocsiban vagy közös szállodai asztalnál ülve történeteket hallgattunk, amelyeket utasok meséltek egymásnak, s amelyek nyilván mulatságosak voltak, hiszen jóízűen nevettek rajtuk. Mi is nevettünk volna, ha ugyanahhoz a társasághoz tartozunk. De mivel idegenek voltunk, semmi kedvünk nem volt nevetni. Egy ember, akitől megkérdezték, miért nem sir a szentbeszéd hallatán, amikor pedig mindenki a könnyeit hullatja, azt felelte: „Nem ehhez a plébániához tartozom.” Amit ez az ember a könnyekről gondolt, sokkal jobban illenék a nevetésre. Bármilyen közvetlennek véljük is, a nevetésben mindig ott bujkál valami egyezség, szinte azt mondhatnám: cinkosság más, valóságos vagy képzeletbeli nevetőkkel. Hányszor megállapították már, hogy a nézők annál jobban nevetnek a színházban, minél több ember ül a teremben. És másrészt, azt is sokszor megfigyelték, hogy vannak komikus hatások, amelyeket nem lehet egyik nyelvről a másikra lefordítani, vagyis amelyek egy sajátos társadalom szokásaiban és eszmevilágában gyökereznek. De mivel nem értették meg e két tény jelentőségét, a komikumban gyakran valami egyszerű furcsaságot láttak, amely az emberi szellem mulattatására szolgál, a nevetésben pedig különös, elszigetelt jelenséget, amelynek semmi köze más emberi tevékenységekhez. Innen származnak azok a meghatározások, amelyek a komikumban gondolatoknak a szellem által észlelt elvont kapcsolatát látják, "értelmi ellentétet" például, vagy "szembeszökő képtelenséget", és így tovább; olyan meghatározások ezek, amelyek ha valóban meg is felelnének a komikum minden formájának, azt már semmiképp sem magyaráznák meg, miért nevetünk a komikumon. Miért volna valóban, hogy e sajátos logikai kapcsolat, mihelyt észrevesszük, görcsbe rántja, megfeszíti és egyre rázza testünket, mikor pedig a többi mindig közönyösen hagyja? Mi nem erről az oldaláról közelítjük meg a problémát. Hogy megértsük a nevetést, természetes környezetébe, vagyis a társadalomba kell visszahelyezni, s mindenekelőtt hasznos, tehát társadalmi szerepére kell rámutatni. Jelentsük ki máris, hogy ez lesz minden kutatásunk vezérlő gondolata. A nevetésnek az együttélés bizonyos követelményeit kell kielégíteni. A nevetésnek társadalmi jelentésűnek kell lenni.

Jelöljük meg világosan azt a pontot, ahol e három előzetes megfigyelésünk találkozik. A komikum, úgy látszik, akkor születik, amikor csoportban egyesült emberek minden figyelmüket egyik társukra irányítják, s érzékenységüket elfojtva csupán értelmüket foglalkoztatják. Mi most az a sajátos vonás, amelyre figyelmünket irányítaniok kell? Milyen cél érdekében foglalkoztatják itt értelmüket? Ha e kérdésekre válaszolunk, máris jobban megközelítjük a problémát. De előbb még egynéhány példára lesz szükség.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://sagv.gyakg.u-szeged.hu

minimap