Burine, Claude de: De majd ha (Mais quand j’aurai in Hungarian)

Mais quand j’aurai fermé les yeux

Que vous serez sous les violettes

Ou les ronces comme moi

Que les nuages au-dessus de nous

Se feront se déferont comme nous,

Qui parlera pour nous?

Qui dira: «Toi, tes yeux,

Sont la couleur de la rêverie

Et des jeunes ardoises

Au printemps des pluies.

Et toi: ta peau

Est la grive qui chante,

Tes mains sont ma chaleur

Et la fièvre de l’été

Qui porte ton nom».

Le temps va où il veut

Pose son habit de jonquilles

Et d’eau où il veut,

Nous n’avons rien

Qu’une aile de papillon qui sèche

Contre les vitres de la nuit.

Nous ne sommes rien qu’une poussière

Sous les lèvres avides du vent.

Seul le langage

Est le bronze qui dure.

De majd ha lezártam szemem

Ha majd alulról szagoljátok az ibolyát

Vagy a tüskebozótot akárcsak én

Ha majd a felhők a fejünk felett

Úgy fognak összeállni és szétmállani mint mi,

Ki fog szót emelni érdekünkben?

Ki mondja majd: "Te meg a szemed

Álomszínű álmodásszínű

És mint a palatető színe

Esős tavaszokon.

Te pedig: a bőröd

A daloló sárgarigó

Kezed az én melegem

És a nyári láz

Mely nevedet viseli."

Az idő megy ahová akar

Otthagyja nád- és víz-

Ruháját ahol akarja,

Minekünk nem marad más

Mint  egy kiszáradó lepkeszárny

Az éjszaka ablaküvegein.

Mi egy maroknyi por vagyunk

A szél mohó ajkain.

Nincs más csak a nyelv

Ami bronz és maradandó.