Igaz - tudom - nem kell sohasem
Összekeverni még a könnyű szelet sem
A fuvolával - fújni a szél jeges velejét
A kunyhó nyílásán át
A hallatlan – fuvallat
Igaz, maga a szél a hallatlan
Csikorgó lényege mely átsuhan a hangok alatt
Igaz, a gerinccsontok nádján játszó szél
Maga az egyetlen abszolút hang veleje
Feltűzve a neuron-tüzet csillagként
Végtelenből végtelenbe terjesztve
Saját szétáradó villamos ürességét
Központ önmagának - kibírhatatlan szakadék
Igaz, én az ember vagyok az üresség s központ egyszerre
Én vagyok a semmi idegrendszerre
Mindegyik ideg velőmből sugárzik szét
Mely a forgóhullámok gyűrűje - az éj
Ott rivall valószínűtlen spirálkörökben
Sebességtől néma galaktikák
Igaz, velőm az őskobra
Csigaként becsavarodva
A csendben ahova minden visszatér
Mielőtt még elkezdődött volna
Igaz, nyelvem mindig szundít a számban
Bár végtelenszer felriadva
Szüntelenül záporozza örvénylő villámait
Végtelen távolság egész a mélyben
Az első hangtól
Igaz - de mit számít nekem
Hogy önmagam ultrahangja vagyok?
A folyóvízbe gázolok
S egy nádszálat vágok
Hogy fuvolát készítsek belőle
A dühöngő szélben
Játszok rajta hogy halljam hangomat
A szél ellenében
Nagyon jó a hallásom
A magam módján
Felerősítem a csendet
Mindenegyes hangütem
Gyűrűket kelt a vizen
A láthatár széléig