Esteban, Claude: On est seul…

On est seul, on est content d'être seul, on s'est assis
devant la porte de chez soi et l'on attend sur une chaise
que quelque chose arrive d'irréparable, peut-être
presque rien, un oiseau qui chanterait ou ce nuage
qui ressemble un instant à une chevelure de femme
et qui se perd dans la queue rose d'un dragon, ce n'est
rien, c'est le soir simplement qui bouge sur la campagne
et comme on est content qu'il ne se passe que cela
car on a tant vécu, on aurait pu verser beaucoup de larmes
sur les autres, sur soi, et maintenant on ne peut plus
on reste là, il fait si bon parfois quand le soir tombe
et qu'on regarde simplement ses mains.

Egyedül vagy, örülsz, hogy egyedül, egy széken ülsz
előtted házad ajtaja egy széken ülve várod
hogy jöjjön valami jóvátehetetlen, talán
éppcsak egy semmiség, egy madár feldalol vagy ott ez
a felhő mely pillanatra női hajhoz hasonlatos
de már bele is olvad egy rózsaszín sárkányfarokba, á
semmiség, csak az este mocorog a táj felett
bizony örülhetsz végre hogy nem történik egyéb
láttál mar egyet s mást, ejthetnél könnyet számosat
mások sorsán, a magadén, de már erre se vagy képes
csak megülsz itt, ez jólesik olykor napnyugta-tájban
miközben a kezét nézegeti az ember.