Giraud, Albert: Pierrot Lunaire 2. [2] (11., 12., 13., 14.) (Pierrot Lunaire 2. [2] (11., 12., 13., 14.) in Hungarian)

11. Messe rouge

Pour la cruelle Eucharistie,
Sous l'éclair des ors aveuglants
Et des cierges aux feux troublants,
Pierrot sort de la sacristie.

Sa main, de la Grâce investie,
Déchire ses ornements blancs,
Pour la cruelle Eucharistie,
Sous l'éclair des ors aveuglants,

Et d'un grand geste d'amnistie
Il montre aux fidèles tremblants
Son cœur entre ses doigts sanglants,
Comme une horrible et rouge hostie
Pour la cruelle Eucharistie.


Rote Messe

Zu grausem Abendmahle,
Beim Blendeglanz des Goldes,
Beim Flackerschein der Kerzen,
Naht dem Altar - Pierrot!

Die Hand, die gottgeweihte,
Zerreißt die Priesterkleider
Zu grausem Abendmahle,
Beim Blendeglanz des Goldes

Mit segnender [Geberde]1
Zeigt er den bangen Seelen
Die triefend rote Hostie:
Sein Herz - in blutgen Fingern -
Zu grausem Abendmahle!


12. La chanson de la potence

La maigre amoureuse au long cou
Sera la dernière maîtresse,
De ce traîne-jambe en détresse,
De ce songe d'or sans le sou.

Cette pensée est comme un clou
Qu'en sa tête enfonce l'ivresse :
La maigre amoureuse au long cou
Sera sa dernière maîtresse.

Elle est svelte comme un bambou ;
Sur sa gorge danse une tresse,
Et, d'une étranglante caresse
Le fera jouir comme un fou,
La maigre amoureuse au long cou !


Galgenlied

Die dürre Dirne
Mit langem Halse
Wird seine letzte
Geliebte sein.

In seinem Hirne
Steckt wie ein Nagel
Die dürre Dirne
Mit langem Halse.

Schlank wie die Pinie,
Am Hals ein Zöpfchen -
Wollüstig wird sie
Den Schelm umhalsen,
Die dürre Dirne!


13. Décollation

La Lune, comme un sabre blanc
Sur un sombre coussin de moire,
Se courbe en la nocturne gloire
D'un ciel fantastique et dolent.

Un long Pierrot déambulant
Fixe avec des gestes de foire
La Lune, comme un sabre blanc
Sur un sombre coussin de moire

Il flageole, et s'agenouillant,
Rêve dans l'immensité noire
Que pour la mort expiatoire
Sur son cou s'abat en sifflant
La Lune, comme un sabre blanc.


Enthauptung

Der Mond, ein blankes Türkenschwert
Auf einem schwarzen Seidenkissen,
Gespenstisch groß - dräut er hinab
Durch schmerzendunkle Nacht.

Pierrot irrt ohne Rast umher
Und starrt empor in Todesängsten
Zum Mond, dem blanken Türkenschwert
Auf einem schwarzen Seidenkissen.

Es schlottern unter ihm die Knie,
Ohnmächtig bricht er jäh zusammen.
Er wähnt: es sause strafend schon
Auf seinen Sünderhals hernieder
Der Mond, das blanke Türkenschwert.


14. Les croix

Les beaux vers sont de larges croix
Où saignent les rouges Poètes
Aveuglés par les gypaètes
Qui volent comme des effrois.

Aux glaives les cadavres froids
Ont offert d'écarlates fêtes :
Les beaux vers sont de larges croix
Où saignent les rouges Poètes.

lls ont trépassé, cheveux droits,
Loin de la foule aux clameurs bêtes,
Les soleils couchants sur leurs têtes
Comme des couronnes de rois !
Les beaux vers sont de larges croix !


Die Kreuze

Heilge Kreuze sind die Verse
Dran die Dichter stumm verbluten,
Blindgeschlagen von der Geier
Flatterndem Gespensterschwarme !

In den Leibern schwelgten Schwerter,
Prunkend in des Blutes Scharlach !
Heilge Kreuze sind die Verse.
Dran die Dichter stumm verbluten.

Tot das Haupt – erstarrt die Locken -
Fern, verweht der Lärm des Pöbels.
Langsam sinkt die Sonne nieder.
Eine rote Königskrone. –
Heilge Kreuze sind die Verse !

Vörösmise

Nagy áldozáshoz – nagy, kegyetlen
Vakító aranyfény alatt
Mit elképesztő gyertya ad –
Vonul Pierrot szent terekben.

Megrándul felkent keze menten,
Ornátusa ketté hasad
Nagy áldozáshoz – nagy, kegyetlen
Vakító aranyfény alatt.

Megváltó gesztusba meredten
A híveknek szívet mutat –
Sajátját, s véres ujjakat:
Ön-monstranciát önfeledten
Az áldozásban, mely kegyetlen.


Vörösmise

Kegyetlen áldozáshoz
Vakító fény: arany van.
Míg szikráznak nagy gyertyák,
Oltárhoz lép – Pierrot!

A kéz, a szent, magasztos
Feltépi paptalárját
Kegyetlen áldozáshoz
Vakító fény: arany van.

Megáldó gesztusokkal
Mutatja rémült népnek
Az élő, nedves ostyát:
Szivét – vérlucskos kézben –
Kegyetlen áldozáshoz!


Az akasztófadal

Az ösztövér, gémnyakú lány
Lesz szeretője, az utolsó
Kit tart e sánta ember-torzó,
Mert kincse annak pénzhiány.

E gondolat mint buzogány
Vág fejébe, mint szög, vagy olló:
Hogy ösztövér, gémnyakú lány
Lesz szeretője – az utolsó!

Mint a bambusz olyan sovány,
Nyakán fonott nyakdísz, de olcsó,
Simogatása furcsa, fojtó,
Őrült szerelmi adomány.
Övé lesz a gémnyakú lány!


Akasztófadal

A nyurga lányka
A nyúlt nyakával,
Az lesz utolsó
Szerelmese.

Az ő agyában
Ott ül a szálas,
A nyurga lányka
A nyúlt nyakával.

Mint a fenyőfa.
Copf a nyakába’ –
Azzal ölel majd
Szép szeretőt át
A nyurga lányka!


Nyakazás

A Hold, e fehér színü kard
Sötét selyempárnára téve,
Belegörbült az éj dicsébe
S egy görcsberándult égbe mart.

Néz megnyúlt Pierrot, zavart
Vásári gesztusok szinésze,
Holdat, mi fehér színü kard
Sötét selyempárnára téve,

És azt álmodja, hogy ma halk
Engesztelő halál jön érte
S míg ő térdel s reszket a térde,
Nyakára sújt, amit akart:
A Hold, e fehér színü kard.


Lefejezés

A Hold, e fényes kardpenge
Fekete bársony, bársonypárnán,
Félelmetes – jön lefelé
A fájó éjen át.

Pierrot ijedten oldalog
S dermed halálos félelembe,
A Holdtól, mert az kardpenge
Fekete bársony, bársonypárnán.

Megremegnek a térdei,
Összerogy, leroskad a földre.
Úgy fél: hogy nyisszan tarkóján,
Hogy máris lecsapott az égből
A Hold, e fényes kardpenge.


A költők keresztje

Minden, mi nagy vers, feszület,
S rajta egy vérfoltos Poéta.
Kivájta szemét egy chiméra
S néz, néz két tágra nyílt üreg.

Kardoknak skarlát ünnepet
Jelent hűlt hullák maradéka.
Minden, mi nagy vers, feszület,
S rajta egy vérfoltos Poéta;

Mindegyik ki így szenvedett,
S nem ott, hol zúg bamba aréna.
A napnyugta fejük babéra,
Mint koronás királyfejek!
Minden, mi nagy vers, feszület!


A keresztek

Szent keresztek mind a versek,
Rajtuk vérzik el a Költő
Megvakítva keselyűknek
Kísértethadseregétől.

Testükön kardok legeltek,
Vérbe öltözvén be, vérbe!
Szent keresztek mind a versek,
Rajtuk vérzik el a Költő.

Holt a fej – és kő a fürtök –
Messze zúg a csőcselékzaj.
Alkony száll le holt fejükre,
Koronája szókirálynak –
Szent keresztek mind a versek!