Goffette, Guy: Aranyszemcsék a sárban IV (Un peu d'or dans la boue IV in Hungarian)

Peut être faudrait-il tirer le rideau, laisser

le corps tout entier couler dans la fatigue

se dénouer l'entrlacs des pensées, ma noire

étreinte des algues, trancher vif

avec ta propre mort, ce qui a été et qui n'est

plus, avec ce qui viendra, l'inéluctable

marée de sons et d'images que les noyés - dit on

n'emportent pas, laisser le temps

comme la pluie battre ton front

jusqu'à ce que tout redevienne poussière

dans la chambre du mort : on vide les tiroirs,

on balaye et par la porte ouverte la lumière

un instant se fait chair et frissonne.

Talán be kéne húzni a függönyt és hagyni kéne

hogy testedet a fáradtság feligya teljesen,

a gondolatok hurka hogy felbomoljon, sötét

hínár-ölelés, most kéne szembenézni

haláloddal, mindennel ami volt, ami nincs

már, még jönni fog, hangok, képek kivédhetetlen

árja, amit a vízbefúltak – így szokták mondani –

el is felejtenek, hagyni kéne zuhogni

az időt homlokodra, mint a záport,

míg újra porrá nem lesz minden itt e

halotti szobában: a fiókokat kiöntik,

kisepernek, a nyitott ajtón át a fény

egy percre testet ölt és megremeg.