This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Guillaume, Louis: Étrange forêt

Portre of Guillaume, Louis

Étrange forêt (French)

I
Elle quitte une étrange forêt
lentement comme un thonier le port.
Ses cheveux sont câbles et lianes
sa robe est taillée dans la voilure
d'une futaie brûlée par l'automne.
Aussi loin que s'en aillent ses pas
elle apporte avec elle une odeur
de clairière d'algues de silos
de ceps tapis sous des feuilles mortes
de pipe allumée au feu des mers.
Plus tard elle est parfois reconnue
sans parfums nue au milieu des neiges
à ses yeux vagues sur fond de vase
où brillent les veillées de Noël.
La chaleur n'a pas quitté son sang
et la sève irrigue encore ses rêves.
La voici qui dort sur le rivage
près de la méduse de la lune.
La voici épave de l'hiver
échouée sur les flots des emblaves.
Elle sort de ce sommeil vêtue
de fleurs de bourgeons d'écailles neuves.
Un duvet de pollen et d'abeilles
embellit toute sa chair nouvelle.
Elle rit et fuyant le soleil
Regagne son étrange forêt.
 
II
Forêt dont les chablis sont couchés dans la neige
sous la nef faut-il suivre le vent qui pourchasse
le gel fauve et le givre affûtant leurs cognées ?
Au cœur des épiniers dorment les bêtes noires
quand déjà le printemps se prépare à l'éveil.
 
Je laisse tes doigts nus tamiser le soleil
la marche des vivants fait craquer le bois sec
mais le sommeil des morts s'enfonce avec la sève
qui se fraie un trajet de silence et de nuit
vers le delta mille fois branchu des racines.
 
Un pas de femme efface une empreinte griffue
l'aile fait choir le fruit un cocon se déchire
l'insecte fuit tandis que le germe s'enterre
un hérisson blessé se transforme en châtaigne
l'oiseau grouillant de vers devient graine volante.
 
Chaque jour dresse un tronc veiné de cicatrices
vers la nue où le sang et l'eau sont épandus.
Le souvenir se perd dans les allées touffues
les vipères de toutes pistes s'emmêlent
jamais je ne pourrai sortir de ma prison.
 
Je crois trouver la plaine et c'est une clairière
qui fixe son clou d'or dans l'ébène du soir
je repars je me blesse à la chair des écorces
la foule est immobile où coule ma souffrance
des lianes de peur voudraient me retenir.
 
Pourtant je sais que d'autres cherchent la lumière
je devine une autre captive à mes côtés.
Il suffit d'une étoile il suffit d'un regard
pour qu'un arbre s'avance aux confins du désert
pour que se lève en nous la forêt sans frontières.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://eloge-de-l-arbre.over-blog.com

Nyugtalan erdő (Hungarian)

I         
Elhagyja a láng a nyugtalan erdőt,
lassudan, mint halászhajó a kikötőt.
Hajszálai horgonykötelek és liánok.
Magas szálfa vitorláiba beleszabdaltak, igy készült
ruhája, mit bronzosra égetett az ősz.
Amerre csak ellépdel könnyű lába,
erdei tisztás illata lengi körül
és algák és vermek szaga
és szőlőtöveké, miket száraz avar fed,
és pipa füstje, mit a tenger tüzénél gyujtanak.
Később úgy találkozol vele, hogy nem kiséri illat
feltűnik meztelenül a hómező közepén,
párás szeme alján barna iszap,
karácsonyi virrasztások villognak tükörén.
A melegség nem hagyta el a vérét,
és életnedv öntözi még álmait.
Íme itt szunnyad a parton,
közelébe kúszik a hold medúzája.
Íme a tél hajóroncsa ő:
zátonyra futott a friss búzavetés hullámain.
Kilép ebből az álomból, amely
virágokba, rügyekbe, új kagylókba öltözött.
Porzók és méhek virágpora hull rá,
s hamvas-szép teste ragyogva feszül.
Nevet a lány s a fény elől menekülve
a nyugtalan erdőbe megindul visszafelé.
 
II
Erdő, kidöntött fáid hevernek a hóban,
bolthajtásod alatt kövessem-é a szelet,
mely fejszéket köszörülve űzi a fakó fagyot s a zuzmarát.
Tüskés bozótok szivében szunnyadnak a fekete állatok,
mikor a tavasz már felébredni készül.
 
Hagyom: ujjaid szűrjék át a napot -
élők lépte alatt reccsen a száraz ág,
de a holtak álma a növények nedvével összeolvad,
a csend utjain, az éj utjain át szivárog a nedv:
a gyökerek ezer ágú deltájába szakad.
 
Egy asszony lépte szétnyom egy karmos lábnyomot,
gyümölcsöt ver le a szárny, egy gubó kihasad,
bogárka fut, miközben a csíra földbeássa magát,
egy sértett sündisznó gesztenyévé gömbörödik,
férget csípett fel a madár, mint szárnyas magot viszi a szél.
 
Mindegyik nap sebhelyek-borította törzset emel fel
a felhő felé, hol a vér s a viz kiáradt.
Szétporlik az emlék a sűrű lombú fasorban
vadnyomokból viperák tekerednek elő,
soha nem léphetem át börtönöm küszöbét.
 
Azt hiszem megtaláltam a lapályt - az erdei tisztás ez,
mely az este ébenfalába szúrja aranyszögét.
Indulok ujra, fák repedezett húsa horzsol fel,
mozdulatlan a tömeg, hol fájdalmam vize ömlik,
a félelem indái akarják elzárni utam.
 
Mégis tudom, hogy mások keresik a fényt,
egy másik foglyot, egy nőt, sejtek oldalamon.
Elég egy csillag, elég egy tekintet,
hogy a sivatag széléig előnyomuljon a fa,
hogy bennünk felmagasodjék a határtalan erdő.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationK. G.

minimap