Heredia, José-Maria de: La sieste

Pas un seul bruit d'insecte ou d'abeille en maraude,

Tout dort sous les grands bois accablés de soleil

Où le feuillage épais tamise un jour pareil

Au velours sombre et doux des mousses d'émeraude.

Criblant le dôme obscur, Midi splendide y rôde

Et, sur mes cils mi-clos alanguis de sommeil,

De mille éclairs furtifs forme un réseau vermeil

Qui s'allonge et se croise à travers l'ombre chaude.

Vers la gaze de feu que trament les rayons,

Vole le frêle essaim des riches papillons

Qu'enivrent la lumière et le parfum des sèves ;

Alors mes doigts tremblants saisissent chaque fil,

Et dans les mailles d'or de ce filet subtil,

Chasseur harmonieux, j'emprisonne mes rêves.

Egy méh se döngicsél, torkos bogár se dong ma,

a nagy, napverte fák alatt alél a nyár,

s a sűrü lomb között borongó fénysugár

smaragdbársony mohok színét szitálja zsongva.

Dús ágak dómjain tör át a Dél bolyongva,

s álomra lankadó, csukott pillámra már

ezernyi surranó láng rőt hálója száll,

mely elnyúlik s haránt hasít a lomha lombba.

A tűzfátyol felé, amelyet sző a nap

–törékeny lepkeraj – nagy pillék ringanak

illattól ittasan s kábán a napsugáron;

s míg ujjam megragad minden piciny fonált,

e fényhálóba, mely aranyszínekre vált,         

– boldog, betelt vadász – az álmaim bezárom.