Hugo, Victor: E virágot neked téptem (J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline in Hungarian)
|
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline (French)J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline. Dans l'âpre escarpement qui sur le flot s'incline, Que l'aigle connaît seul et seul peut approcher, Paisible, elle croissait aux fentes du rocher. L'ombre baignait les flancs du morne promontoire ; Je voyais, comme on dresse au lieu d'une victoire Un grand arc de triomphe éclatant et vermeil, À l'endroit où s'était englouti le soleil, La sombre nuit bâtir un porche de nuées. Des voiles s'enfuyaient, au loin diminuées ; Quelques toits, s'éclairant au fond d'un entonnoir, Semblaient craindre de luire et de se laisser voir. J'ai cueilli cette fleur pour toi, ma bien-aimée. Elle est pâle, et n'a pas de corolle embaumée, Sa racine n'a pris sur la crête des monts Que l'amère senteur des glauques goémons ; Moi, j'ai dit: Pauvre fleur, du haut de cette cime, Tu devais t'en aller dans cet immense abîme Où l'algue et le nuage et les voiles s'en vont. Va mourir sur un coeur, abîme plus profond. Fane-toi sur ce sein en qui palpite un monde. Le ciel, qui te créa pour t'effeuiller dans l'onde, Te fit pour l'océan, je te donne à l'amour. - Le vent mêlait les flots; il ne restait du jour Qu'une vague lueur, lentement effacée. Oh! comme j'étais triste au fond de ma pensée Tandis que je songeais, et que le gouffre noir M'entrait dans l'âme avec tous les frissons du soir !
|
E virágot neked téptem (Hungarian)
E virágot neked téptem egy sziklarésből. A meredély fokán, amely a víz fölé dől, melyet csupán a sas ismer és látogat, békén rejtette őt egy málló szirtdarab. A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben; láttam, a győzelem helyén magasba szökken egy nagy diadalív, piros és villogó, ott, hol az ár alá bukott a napgolyó, láttam az éjt, amint építi fellegormát. A távolban futó, vékonyuló vitorlák; egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél, úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél. E virágot neked szakítottam, szerelmem, sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen, a sziklán gyökere nem is szívhatta át csak tengerzöld moszat keserű illatát; s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot, innen az óriás örvénybe kéne hullnod, hová az alga megy, s vitorlák, fellegek. Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett. Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban. A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban, lennél a tengeré – légy a szerelemé. – Szél tépte a habot; az esti árny közé csak kósza fény vegyült, lassanként eltünőben. Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem, amíg belémhatolt az est minden sötét borzongásával az örvénylő szakadék.
|