This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hugo, Victor: Paroles sur la dune

Portre of Hugo, Victor

Paroles sur la dune (French)

Maintenant que mon temps décroît comme un flambeau,

Que mes tâches sont terminées ;

Maintenant que voici que je touche au tombeau

Par les deuils et par les années,

 

Et qu'au fond de ce ciel que mon essor rêva,

Je vois fuir, vers l'ombre entraînées,

Comme le tourbillon du passé qui s'en va,

Tant de belles heures sonnées ;

 

Maintenant que je dis : - Un jour, nous triomphons ;

Le lendemain, tout est mensonge ! -

Je suis triste, et je marche au bord des flots profonds,

Courbé comme celui qui songe.

 

Je regarde, au-dessus du mont et du vallon,

Et des mers sans fin remuées,

S'envoler sous le bec du vautour aquilon,

Toute la toison des nuées ;

 

J'entends le vent dans l'air, la mer sur le récif,

L'homme liant la gerbe mûre ;

J'écoute, et je confronte en mon esprit pensif

Ce qui parle à ce qui murmure ;

 

Et je reste parfois couché sans me lever

Sur l'herbe rare de la dune,

Jusqu'à l'heure où l'on voit apparaître et rêver

Les yeux sinistres de la lune.

 

Elle monte, elle jette un long rayon dormant

A l'espace, au mystère, au gouffre ;

Et nous nous regardons tous les deux fixement,

Elle qui brille et moi qui souffre.

 

Où donc s'en sont allés mes jours évanouis ?

Est-il quelqu'un qui me connaisse ?

Ai-je encor quelque chose en mes yeux éblouis,

De la clarté de ma jeunesse ?

 

Tout s'est-il envolé ? Je suis seul, je suis las ;

J'appelle sans qu'on me réponde ;

Ô vents ! ô flots ! ne suis-je aussi qu'un souffle, hélas !

Hélas ! ne suis-je aussi qu'une onde ?

 

Ne verrai-je plus rien de tout ce que j'aimais ?

Au-dedans de moi le soir tombe.

Ô terre, dont la brume efface les sommets,

Suis-je le spectre, et toi la tombe ?

 

Ai-je donc vidé tout, vie, amour, joie, espoir ?

J'attends, je demande, j'implore ;

Je penche tour à tour mes urnes pour avoir

De chacune une goutte encore !

 

Comme le souvenir est voisin du remord !

Comme à pleurer tout nous ramène !

Et que je te sens froide en te touchant, ô mort,

Noir verrou de la porte humaine !

 

Et je pense, écoutant gémir le vent amer,

Et l'onde aux plis infranchissables ;

L'été rit, et l'on voit sur le bord de la mer

Fleurir le chardon bleu des sables.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Szavak a dünán (Hungarian)

Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,

és immár próbáim beteltek,

most, mikor annyi gyász engem és annyi év

a sírgödör felé terelget,

 

s fönn azon az egen, ahová fiatal

álmom hajtott, röpül a múltnak

forgataga — lejárt szép óráim hamar,

látom, már árnyékba borulnak;

 

most mondogatom én: „Eljön az én napom!

Holnap az egész múlt elévül"

A mélységes vizek partját búsan rovom,

és görnyedten, álomba révült

 

szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át

sascsőrével tovaragadja

az északi vihar gyapjas felhők hadát

a szüntelen mozgó habokra.

 

A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren

s embert, ki ért kévét köt által.

Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem

a szavakat a mormolással.

 

És moccanatlanul heverek néhanap

a ritkás növényű dünára,

míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,

baljóslatú szemvillanása.

 

Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg

a rejtélyes örvényt s a tért el,

így nézünk mereven ketten farkasszemet:

a ragyogás a szenvedéssel.

 

De régvolt napjaim hová is tűntek el?

Ki ismer engem a világon?

Káprázó szememen egyszer még tündököl

vajon elillant ifjuságom?

 

Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.

Válasz kiáltásomra nincsen.

Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,

oh, csak hullám volnék a vízben?

 

Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az

már vissza többé sohse térhet?

Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,

a sír vagy, és én a kísértet?

 

Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?

Várok, kérdezek és könyörgök,

és fel-felfordítom egy-egy poharamat:

csurran-e még egy csepp belőlük?

 

Emlékezéssel a megbánás beh rokon!

Már folyton csak könnyek buzognak!

S beh hideg is, halál, téged tapintanom,

te sötét retesze kapunknak!

 

Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen

s a győzhetetlen ráncu tajték -

nevet a nyár, s ime a parti fövenyen

a kékszirmú bogáncs kihajt még.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap