Hugo, Victor: Megnyugtató látvány (Spectacle rassurant in Hungarian)

Tout est lumière, tout est joie,

L'araignée au pied diligent

Attache aux tulipes de soie

Ses rondes dentelles d'argent.

La frissonnante libellule

Mire les globes de ses yeux

Dans l'étang splendide où pullule

Tout un monde mystérieux !

La rose semble, rajeunie,

S'accoupler au bouton vermeil ;

L'oiseau chante plein d'harmonie

Dans les rameaux pleins de soleil.

Sa voix bénit le Dieu de l'âme

Qui, toujours visible au coeur pur,

Fait l'aube, paupière de flamme,

Pour le ciel, prunelle d'azur !

Sous les bois, où tout bruit s'émousse,

Le faon craintif joue en rêvant ;

Dans les verts écrins de la mousse

Luit le scarabée, or vivant.

La lune au jour est tiède et pâle

Comme un joyeux convalescent ;

Tendre, elle ouvre ses yeux d'opale

D'où la douceur du ciel descend !

La giroflée avec l'abeille

Folâtre en baisant le vieux mur ;

Le chaud sillon gaîment s'éveille,

Remué par le germe obscur.

Tout vit, et se pose avec grâce,

Le rayon sur le seuil ouvert,

L'ombre qui fuit sur l'eau qui passe,

Le ciel bleu sur le coteau vert !

La plaine brille, heureuse et pure ;

Le bois jase ; l'herbe fleurit.

- Homme ! ne crains rien ! la nature

Sait le grand secret, et sourit.

Minden sugárzó és vidám ma.

Most sző a fürge lábu pók

a tisztaselyem tulipánra

csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske

nagy gömb-szemmel lesi magát

a tükrös tóban, hol nyüzsögve

rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,

a bíbor bimbóval rokon,

s csupa gyönyörrel szól a nóta

a csupa napfény ágakon.

Szól a madár, Urát dicsérve,

ki tiszta szívekben lakik,

s rávonja a kékszemü égre

a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,

a fák közt őzgida suhan,

s az ékszertartó, zöld mohában

bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,

mint víg, lábadozó beteg,

opál-szeméből hullva, lassan,

lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára

s a vén falig vonja a méh;

moccantja a forró barázda

vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,

tárt ajtóban sugárnyi nap,

futó víz, ingó árnykaréjban,

zöld domb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,

a fű virít, a lomb susog.

- Ember! ne félj! tudja a titkot

a természet és mosolyog.