Hugo, Victor: Stella (Stella in Hungarian)
|
Stella (French)Je m'étais endormi la nuit près de la grève. Un vent frais m'éveilla, je sortis de mon rêve, J'ouvris les yeux, je vis l'étoile du matin. Elle resplendissait au fond du ciel lointain Dans une blancheur molle, infinie et charmante. Aquilon s'enfuyait emportant la tourmente. L'astre éclatant changeait la nuée en duvet. C'était une clarté qui pensait, qui vivait ; Elle apaisait l'écueil où la vague déferle ; On croyait voir une âme à travers une perle. Il faisait nuit encor, l'ombre régnait en vain, Le ciel s'illuminait d'un sourire divin. La lueur argentait le haut du mât qui penche ; Le navire était noir, mais la voile était blanche ; Des goëlands debout sur un escarpement, Attentifs, contemplaient l'étoile gravement Comme un oiseau céleste et fait d'une étincelle ; L'océan, qui ressemble au peuple, allait vers elle, Et, rugissant tout bas, la regardait briller, Et semblait avoir peur de la faire envoler. Un ineffable amour emplissait l'étendue. L'herbe verte à mes pieds frissonnait éperdue, Les oiseaux se parlaient dans les nids ; une fleur Qui s'éveillait me dit : c'est l'étoile ma soeur. Et pendant qu'à longs plis l'ombre levait son voile, J'entendis une voix qui venait de l'étoile Et qui disait : - Je suis l'astre qui vient d'abord. Je suis celle qu'on croit dans la tombe et qui sort. J'ai lui sur le Sina, j'ai lui sur le Taygète ; Je suis le caillou d'or et de feu que Dieu jette, Comme avec une fronde, au front noir de la nuit. Je suis ce qui renaît quand un monde est détruit. Ô nations ! je suis la poésie ardente. J'ai brillé sur Moïse et j'ai brillé sur Dante. Le lion océan est amoureux de moi. J'arrive. Levez-vous, vertu, courage, foi ! Penseurs, esprits, montez sur la tour, sentinelles ! Paupières, ouvrez-vous, allumez-vous, prunelles, Terre, émeus le sillon, vie, éveille le bruit, Debout, vous qui dormez ! - car celui qui me suit, Car celui qui m'envoie en avant la première, C'est l'ange Liberté, c'est le géant Lumière !
|
Stella (Hungarian)Homokos partszegély mellett aludtam éjjel. Fölpattant a szemem, álmom szél fújta széjjel, s megláttam hirtelen a hajnalcsillagot. A messzi boltozat legmélyén csillogott, kimondhatatlanul lágyan és hófehéren. Északi szél elől vihar futott az égen; a fényben már pihés bolyhok a fellegek. S a csillag szinte élt, érzett, elmélkedett, csitította a szirt dühét, hol küzd az árral, mintha gyöngy harmaton egy lélek sütne által. Éj volt még, de az árny uralma haldokolt, világolt isteni mosollyal fenn a bolt. Ezüsten reszketett a hajlós árboc orma; sötét volt a hajó, de fehér a vitorla; meredek hegyfokon leste egy nagy csapat sirály a csillagot, komolyan, hallgatag, mint szikrából szakadt tűzmadarát a mennynek; a néppel oly rokon tenger felé-kerengett, zúgása csillapult, látván őt fényleni, s úgy tetszett, szinte fél, hogy elhessentheti. A térben végtelen szerelem árja áradt. Lábamnál boldogan borzongtak a füszálak, felbúgott két madár, és egy fölserkenő virág hozzámhajolt: csillagnővérem ő. S míg bontotta az árny fátyla öblös redőit, egy hang hatolt felém, mely az égből szürődik, és szólt: – Csillag vagyok és az első vagyok, én, kiről azt hiszik, meghalt – s feltámadott. Én, tűz-arany kavics, mit isteni parittya dobott ki, hogy az éj homlokába hajítsa. Égtem a Sinai, a Tajgetosz hegyén; széthullhat egy világ: újjászületek én. Ó, népek! én vagyok a költészet parázsa, Mózesre szállt tüzem és Dante homlokára. Szeret az óceán-oroszlán engemet. Jövök már. Vakmerés, hit, erkölcs, keljetek! Elmék, gondolkodók, a csúcsra, őrszemek, ti! Szemhéjak, nyíljatok, pupillák, gyúljatok ki, mozdulj, barázda, zengj, zsibongj fel újra, lét, talpra, álmodozók! – mert ki nyomomba lép, mert ki előreküld tündöklő híradásnak, Szabadság-angyal az, a Fény, az óriás Nap!
|