La Fontaine, Jean de: A két galamb (Les deux pigeons in Hungarian)

       Deux Pigeons s'aimaient d'amour tendre.

            L'un d'eux s'ennuyant au logis

            Fut assez fou pour entreprendre

            Un voyage en lointain pays.

            L'autre lui dit : Qu'allez-vous faire ?

            Voulez-vous quitter votre frère ?

            L'absence est le plus grand des maux :

Non pas pour vous, cruel.  Au moins que les travaux,

            Les dangers, les soins  du voyage,

            Changent un peu votre courage.

Encore si la saison s'avançait davantage !

Attendez les zéphyrs : qui vous presse? Un Corbeau

Tout à l'heure annonçait malheur à quelque Oiseau.

Je ne songerai plus que rencontre funeste,

Que Faucons, que réseaux . Hélas, dirai-je, il pleut :

            Mon frère a-t-il tout ce qu'il veut,

            Bon soupé, bon gîte, et le reste ?

            Ce discours ébranla le coeur

            De notre imprudent voyageur ;

Mais le désir de voir et l'humeur inquiète

L'emportèrent enfin. Il dit : Ne pleurez point :

Trois jours au plus rendront mon âme satisfaite ;

Je reviendrai dans peu conter de point en point

            Mes aventures à mon frère.

Je le désennuierai :quiconque ne voit guère

N'a guère à dire aussi. Mon voyage dépeint

            Vous sera d'un plaisir extrême.

Je dirai : J'étais là ; telle chose m'avint  ;

            Vous y croirez être vous-même.

A ces mots en pleurant ils se dirent adieu.

Le voyageur s'éloigne ; et voilà qu'un nuage

L'oblige de chercher retraite en quelque lieu.

Un seul arbre s'offrit, tel encor que l'orage

Maltraita le Pigeon en dépit du feuillage.

L'air devenu serein, il part tout morfondu,

Sèche du mieux qu'il peut son corps chargé de pluie,

Dans un champ à l'écart voit du blé répandu,

Voit un Pigeon auprès : cela lui donne envie :

Il y vole, il est pris : ce blé couvrait d'un las

            Les menteurs et traîtres appas.

Le las était usé : si bien que de son aile,

De ses pieds, de son bec, l'oiseau le rompt enfin.

Quelque plume y périt : et le pis du destin

Fut qu'un certain vautour à la serre cruelle,

Vit notre malheureux qui, traînant la ficelle

Et les morceaux du las qui l'avaient attrapé,

            Semblait un forçat échappé.

Le Vautour s'en allait le lier, quand des nues

Fond à son tour un aigle aux ailes étendues.

Le Pigeon profita du conflit des voleurs,

S'envola, s'abattit auprès d'une masure,

            Crut, pour ce coup, que ses malheurs

            Finiraient par cette aventure ;

Mais un fripon d'enfant, cet âge est sans pitié

Prit sa fronde, et, du coup, tua plus d'à moitié

            La Volatile malheureuse,

       Qui, maudissant sa curiosité,

            Traînant l'aile et tirant le pié,

            Demi-morte et demi-boiteuse,

            Droit au logis s'en retourna :

            Que bien, que mal  elle arriva

            Sans autre aventure fâcheuse.

Voilà nos gens rejoints ; et je laisse à juger

De combien de plaisirs ils payèrent leurs peines.

 

Amants, heureux amants , voulez-vous voyager?

            Que ce soit aux rives prochaines ;

Soyez-vous l'un à l'autre un monde toujours beau,

            Toujours divers, toujours nouveau ;

Tenez-vous lieu de tout, comptez pour rien le reste.

J'ai quelquefois aimé : je n'aurais pas alors

            Contre le Louvre et ses trésors,

Contre le firmament et sa voûte céleste,

            Changé les bois, changé les lieux

Honorés par les pas, éclairés par les yeux

            De l'aimable et jeune bergère

            Pour qui, sous le fils de Cythère,

Je servis, engagé par mes premiers serments.

Hélas! Quand reviendront de semblables moments?

Faut-il que tant d'objets si doux et si charmants

Me laissent vivre au gré de mon âme inquiète?

Ah! si mon coeur osait encor se renflammer!

Ne sentirai-je plus de charme qui m'arrête?

            Ai-je passé le temps d'aimer?

Egy gerlepár egymást szerette;

az egyik, unva otthonát,

nagy bolondul fejébe vette,

hogy a világnak nekivág.

A másik szólt: „Mit is cselekszel?

Mi lesz, magában, kedveseddel?

A válásnál nincs iszonyúbb:

kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út

sok fáradalma, gondja, kínja

heveskedésed nem csitítja.

Legalább az idő fordulna már s kinyílna!

Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad

a holló, hogy veszély környez egy madarat!

Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,

sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,

megkapta-é, amit akar

testvérkém? Van-e étke, fészke?"

Megindította e beszéd

oktalan utazónk szívét,

de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra

felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?

Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;

s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,

kalandom a testvér-galambnak;

mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak

nincs mit mondania. Sok-sok történetem,

meglásd, majd örömödre szolgál.

Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,

s már azt hiszed: tanúja voltál."

Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.

Elszállt az utazó; és lám, egy sűrü felleg

arra késztette, hogy keressen menhelyet.

Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,

hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.

Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,

átázott tollait így-úgy megszárogatva,

szétöntött gabonát vett észre a mezőn,

s ott egy galambot is; a vágya elragadta,

odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,

benn csali csapda várt: hurok.

De eves volt a szál, így lábbal, szárnycsapással

és csőrrel végül is széttépte a madár.

Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:

egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,

ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,

vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,

akár egy szökött gályarab.

A keselyű reácsapott, mikor az égből

egy széttárt szárnyu sas nagy hirtelen elé tör.

Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,

eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,

remélve, hogy szökése már

végét veti a sok kalandnak.

De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)

szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,

hogy majd belehalt az ütésbe,

és átkozva kíváncsi szellemét,

vonszolva szárnyát, lábfejét,

félig sántán és alig élve,

az úton, mely hazavezet,

toronyiránt megérkezett,

úgy-ahogy – több baj nem is érte.

Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,

hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.

 

Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?

Ne szálljatok sohase messze!

Egymásnak legyetek mindig egész világ,

szüntelen új, gyönyörű, tág,

a többi semmiség, de minden az a két szív.

Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem

a Louvre minden kincse sem,

s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,

mint az a rét, mint az a föld,

hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt

az ifjú, szép pásztorleánynak,

kihez szolgálatra igáztak

az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.

Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?

Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele

zajongó lelkemet többé sohase kötné?

Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?

Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?

Szerelmes szép időm lejárt?