Nem izgat túlontúl zsigereim halála,
orrom s csontjaimé - nincsen itt kibuvó.
Nem izgat, hogy széthull szunyograjként a lárva,
kit Raymondnak keresztelt jó apám, Queneau.
Nem izgat: hova visz ez a könyvhabzsolás,
Szajnapart és szobák, a por és unalom.
Nem izgat, mert dühöng az alkotási láz
bennem és a halált versekbe párolom.
Nem izgat ez. Hullafoltosan rezzenő
pillák partjai közt hömpölyög a nagy éj:
mintha simogatna egy vöröshaju nő -
délkörök méze ez s a Föld sarkaié.
Nem izgat ez az éj: az ólom-nehezék
álom, mely megfojt, ha egyszer agyamra hullt;
száraz, mint a láva, fekete, mint az ég,
süket mint híd sarkán nyekergő nyomorult.
Nem a balsors izgat, szenvedés és a gyász,
a végtelen hiány, szorongás és csapás,
de a terhes mélység, mely kórokat vetél,
a szellem útvesztői, az idő ás a tér.
Nem izgat túlontúl az a gyászos fajankó,
ki fogpiszkálóra tűzi porhüvelyem.
Üres, higgadt szemmel fekszem, bukott halandó,
bátorságom roncsát rágcsálja a jelen.
Csöndesek örömét éneklem egy napon,
Aeneast és Didót, Quijotét no meg Panzát.
Ulissest s Achillest dicséri majd dalom,
halászat gyönyörét és a villák nyugalmát.
Ma még rabságban tart, mely elpereg, az óra,
vánszorgok körbe mint a nyomtató barom -
Ne hulljon vád fejemre, e csüggedt golyóra,
ha a semmi panasz-dalait dúdolom.