Réda, Jacques: Prière d’un passant

Toi qui peux consoler, dieu des métamorphoses, vois

Le désordre uniforme de vivre et comme je suis las.

Je voudrais devenir une pierre et rêver ta gloire

Obscurément, comme rêvent l’ardoise et le charbon.

Ou bien fais-moi semblable à cette aile d’espace

Qui vibre à peine sur les toits et le long des façades

Quand le soir m’ouvre l’amitié muette des maisons.

Mais ne me laisse pas, entre la rue et les nuages,

Contre la marche bleue heurter mon crâne; casse-le,

Répands-le dans ta douceur d’ardoise et d’horizon.

Te, aki vigaszt ismersz, átváltozások istene, lásd

Az élet egyhangú zűrzavarát s hogy mily fáradt vagyok.

Kő szeretnék lenni és dicsőségedről álmodozni,

Homályosan, ahogy a pala és a szén álmodik.

Vagy tégy hasonlatossá a tér szárnyaihoz,

Amelyek alig rezzennek a tetők és homlokzatok fölött,

Amikor az este a házak néma barátságába fogad.

Csak azt ne engedd, hogy az utca és a felhők között

Koponyámat beleverjem a kék lépcsőfokba; zúzd szét

És szórd szét palából és láthatárból szőtt szelídséged között.