Racine, Jean: Stanzák Parthénice-hez (Stances à Parthénice in Hungarian)

Parthénice, il n’est rien qui résiste à tes charmes :

Ton empire est égal à l’empire des dieux ;

Et qui pourrait te voir sans te rendre les armes,

Ou bien serait sans âme, ou bien serait sans yeux.

Pour moi, je l’avouerai, sitôt que je t’eus vue

Je ne résistai point ; je me rendis à toi :

Mes sens furent charmés, ma raison fut vaincue,

Et mon cœur tout entier se rangea sous ta loi.

Je vis sans déplaisir ma franchise asservie ;

Sa perte n’eut pour moi rien de rude et d’affreux ;

J’en perdis tout ensemble et l’usage et l’envie :

Je me sentis esclave, et je me crus heureux.

Je vis que tes beautés n’avaient point de pareilles :

Tes yeux par leur éclat éblouissaient les miens ;

La douceur de ta voix enchanta mes oreilles ;

Les nœuds de tes cheveux devinrent mes liens.

Je ne m’arrêtai pas à tes beautés sensibles,

Je découvris en toi de plus rares trésors ;

Je vis et j’admirai les beautés invisibles

Qui rendent ton esprit aussi beau que ton corps.

Ce fut alors que voyant ton mérite adorable,

Je sentis tous mes sens t’adorer tour à tour ;

Je ne voyais en toi rien qui ne fût aimable,

Je ne sentais en moi rien qui ne fût amour.

Ainsi je fis d'aimer l'aimable apprentissage ;

Je m'y suis plu depuis, j'en aime la douceur ;

J'ai toujours dans l'esprit tes yeux et ton image ;

J'ai toujours Parthénice au milieu de mon coeur.

Oui, depuis que tes yeux allumèrent ma flamme,

Je respire bien moins en moi-même qu'en toi;

L'amour semble avoir pris la place de mon âme,

Et je ne vivrais plus s'il n'était plus en moi.

Vous qui n’avez point vu l’illustre Parthénice,

Bois, fontaines, rochers, agréable séjour !

Souffrez que jusqu’ici son beau nom retentisse,

Et n’oubliez jamais sa gloire et son amour.

Parthénice, nincs, ami bájodnak ellenállna:

hatalmad istenek hatalmával felér;

ki rád néz s nem teszi le fegyverét utána,

annak vagy nincs szeme, vagy lélek nélkül é1.

Én, megvallom, amint megláttam drága képed,

föladtam a csatát, s meghódoltam neked:

elmém legyőzted és érzékem megigézted,

és törvényed alá hajtottad szívemet.

Szabadságomnak én nem bánom pusztulását,

veszte nem okozott se kínt, se bánatot;

egyszerre hagytam el mind magát, mind a vágyát;

rab lettem, s egyben azt hittem, boldog vagyok.

Láttam, páratlan a szépséged ragyogása,

szemed fényeitől káprázott a szemem,

megbűvölte fülem hangod édes varázsa,

és hajad fürtje lett bilincs a létemen.

De ily észlelhető kincseknél meg nem álltam,

mert benned rejtezett ezeknél is nagyobb:

érzék felett való értékeid csodáltam,

melyektől lelked éppoly szép, mint alakod.

S imádandó valód látva, imádni kezdtek

sorra érzékeim hódolatteljesen;

tebenned semmi nem volt, amit ne szeressek,

s bennem semmi, ami ne volna szerelem.

Igy tanultam ki a szerelem iskoláját;

meg is szerettem és örvendek örömén;

egyre csak arcod és szemed emléke jár át;

szívemben egyre csak Parthénice-t őrzöm én.

Mert mióta tüzet szít szemed lángja bennem,

magamban már nem is, csak általad vagyok;

lelkem helyett a te szerelmed lett a lelkem,

s elhagy életem is, mihelyt az elhagyott.

Ti nem láttátok a szép Parthénice-t sosem még,

sziklák, források és fák, ó nyájas berek!

Tűrjétek, hogy nevét itt is dicsérve zengjék,

s ne feledjétek el hírét s szerelmemet.