This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Rimbaud, Arthur: Egy évad a pokolban /5 (UNE SAISON EN ENFER /5 in Hungarian)

Portre of Rimbaud, Arthur
Portre of Rónay György

Back to the translator

UNE SAISON EN ENFER /5 (French)

DÉLIRES

II

__________

ALCHIMIE DU VERBE

___

 

     A moi. L'histoire d'une de mes folies.

     Depuis longtemps je me vantais de posséder tous les paysages possibles, et trouvais dérisoires les célébrités de la peinture et de la poésie moderne.

     J'aimais les peintures idiotes, dessus des portes, décors, toiles de saltimbanques, enseignes, enluminures populaires; la littérature démodée, latin d'église, livres érotiques sans orthographe, romans de nos aïeules, contes de fées, petits livres de l'enfance, opéras vieux, refrains niais, rhythmes naïfs.

     Je rêvais croisades, voyages de découvertes dont on n'a pas de relations, républiques sans histoires, guerres de religion étouffées, révolutions de meurs, déplacements de races et de continents: je croyais à tous les enchantements.

     J'inventai la couleur des voyelles! - A noir, E blanc, I rouge, O bleu, U vert. - Je réglai la forme et le mouvement de chaque consonne, et, avec des rhythmes instinctifs, je me flattai d'inventer un verbe poétique accessible, un jour ou l'autre, à tous les sens. Je réservais la traduction.

     Ce fut d'abord une étude. J'écrivais des silences, des nuits, je notais l'inexprimable, je fixais des vertiges.

____________

 

Loin des oiseaux, des troupeaux, des villageoises,
Que buvais-je, à genoux dans cette bruyère
Entourée de tendres bois de noisetiers,
Dans un brouillard d'après-midi tiède et vert?

Que pouvais-je boire dans cette jeune Oise,
- Ormeaux sans voix, gazon sans fleurs, ciel couvert!-
Boire à ces gourdes jaunes, loin de ma case
Chérie? Quelque liqueur d'or qui fait suer.

Je faisais une louche enseigne d'auberge,
- Un orage vint chasser le ciel. Au soir
L'eau des bois se perdait sur les sables vierges,
Le vent de Dieu jetais des glaçons aux mares;

Pleurant, je voyais de l'or - et ne pus boire. -

______________

 

A quatre heures du matin, l'été,
Le sommeil d'amour dure encore.
Sous les bocages s'évapore
L'odeur du soir fêté.

Là-bas, dans leur vaste chantier
Au soleil des Hespérides,
Déjà s'agitent - en bras de chemise -
Les Charpentiers.

Dans leurs Déserts de mousse, tranquilles,
Ils préparent les lambris précieux
Où la ville
Peindra de faux cieux.

Ô, pour ces Ouvriers charmants
Sujets d'un roi de Babylone,
Vénus! quitte un instant les Amants
Dont l'âme est en couronne.

Ô Reine des Bergers,
Porte aux travailleurs l'eau-de-vie,
Que leurs forces soient en paix
En attendant le bain dans la mer à midi.

_______________

 

     La vieillerie poétique avait une bonne part dans mon alchimie du verbe.

     Je m'habituai à l'hallucination simple: je voyais très-franchement une mosquée à la place d'une usine, une école de tambours faite par des anges, des calèches sur les routes du ciel, un salon au fond d'un lac; les monstres, les mystères; un titre de vaudeville dressait des épouvantes devant moi!

     Puis j'expliquai mes sophismes magiques avec l'hallucination des mots!

     Je finis par trouver sacré le désordre de mon esprit. J'étais oisif, en proie à une lourde fièvre: j'enviais la félicité des bêtes, - les chenilles, qui représentent l'innocence des limbes, le sommeil de la virginité!

     Mon caractère s'aigrissait. Je disais adieu au monde dans d'espèces de romances:

 

CHANSON DE LA PLUS HAUTE TOUR.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

J'ai tant fait patience
Qu'à jamais j'oublie.
Craintes et souffrances
Aux cieux sont parties.
Et la soif malsaine
Obscurcit mes veines.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

Telle la prairie
A l'oubli livrée,
Grandie et fleurie
D'encens et d'ivraies,
Au bourdon farouche
Des sales mouches.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

 

     J'aimai le désert, les vergers brûlés, les boutiques fanées, les boissons tiédies. Je me traînais dans les ruelles puantes et, les yeux fermés, je m'offrais au soleil, dieu de feu.

     "Général, s'il reste un vieux canon sur tes remparts en ruines, bombarde-nous avec des blocs de terre sèche. Aux glaces des magasins splendides! dans les salons! Fais manger sa poussière à la ville. Oxyde les gargouilles. Emplis les boudoirs de poudre de rubis brûlante... "

     Oh! le moucheron enivré à la pissotière de l'auberge, amoureux de la bourrache, et que dissout un rayon! 

FAIM

Si j'ai du goût, ce n'est guère
Que pour la terre et les pierres.
Je déjeune toujours d'air,
De roc, de charbon, de fer.

Mes faims, tournez. Paissez, faims,
Le pré des sons.
Attirez le gai venin
Des liserons.

Mangez les cailloux qu'on brise,
Les vieilles pierres d'églises;
Les galets des vieux déluges,
Pains semés dans les vallées grises.

______________

 

Le loup criait sous les feuilles
En crachant les belles plumes
De son repas de volailles:
Comme lui je me consume.

Les salades, les fruits
N'attendent que la cueillette;
Mais l'araignée de la haie
Ne mange que des violettes.

Que je dorme! Que je bouille
Aux autels de Salomon.
Le bouillon court sur la rouille
Et se mêle au Cédron.

 

     Enfin, ô bonheur, ô raison, j'écartai du ciel l'azur, qui est du noir, et je vécus, étincelle d'or de la lumière nature.

     De joie, je prenais une expression bouffonne et égarée au possible:

Elle est retrouvée!
Quoi? L'éternité
C'est la mer mêlée
Au soleil.

Mon âme éternelle,
Observe ton voeu
Malgré la nuit seule
Et le jour en feu.

Donc tu te dégages
Des humains suffrages,
Des communs élans!
Tu votes selon...

- Jamais l'espérance.
Pas d'orietur.
Science et patience,
Le supplice est sûr.

Plus de lendemain,
Braises de satin,
Votre ardeur
Est le devoir.

Elle est retrouvée!
- Quoi? -L'Éternité.
C'est la mer mêlée
Au soleil.

_________________

 

     Je devins un opéra fabuleux: je vis que tous les êtres ont une fatalité de bonheur: l'action n'est pas la vie, mais une façon de gâcher quelque force, un énervement. La morale est la faiblesse de la cervelle.

     A chaque être, plusieurs autres vies me semblaient dues. Ce monsieur ne sait ce qu'il fait: il est un ange. Cette famille est une nichée de chiens. Devant plusieurs hommes, je causai tout haut avec un moment d'une de leurs autres vies. - Ainsi, j'ai aimé un porc.

     Aucun des sophismes de la folie, - la folie qu'on enferme, - n'a été oublié par moi: je pourrai les redire tous, je tiens le système.

     Ma santé fut menacée. La terreur venait. Je tombais dans des sommeils de plusieurs jours, et, levé, je continuais les rêves les plus tristes. J'étais mûr pour le trépas, et par une route de dangers ma faiblesse me menait aux confins du monde et de la Cimmérie, patrie de l'ombre et des tourbillons.

     Je dus voyager, distraire les enchantements assemblés sur mon cerveau. Sur la mer, que j'aimais comme si elle eût dû me laver d'une souillure, je voyais se lever la croix consolatrice. J'avais été damné par l'arc-en-ciel. Le Bonheur était ma fatalité, mon remords, mon ver: ma vie serait toujours trop immense pour être dévouée à la force et à la beauté.

     Le bonheur! Sa dent, douce à la mort, m'avertissait au chant du coq, -ad matutinum, au Christus venit, - dans les plus sombres villes:

Ô saisons, ô châteaux!
Quelle âme est sans défauts?

J'ai fait la magique étude
Du bonheur, qu'aucun n'élude.

Salut à lui, chaque fois
Que chante le coq gaulois.

Ah! je n'aurai plus d'envie:
Il s'est chargé de ma vie.

Ce charme a pris âme et corps
Et dispersé les efforts.

Ô saisons, ô châteaux!

L'heure de sa fuite, hélas!
Sera l'heure du trépas.

Ô saisons, ô châteaux!

_________________

     Cela s'est passé. Je sais aujourd'hui saluer la beauté. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://un2sg4.unige.ch/athena/rimbaud

Egy évad a pokolban /5 (Hungarian)

Delíriumok

2.

A szó alkímiája

Íme, egyik rögeszmém története.

Már régóta azzal hivalkodtam, hogy hatalmamba kerítettem minden elképzelhető tájat, s nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.

Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyermekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat.

Keresztes háborúkat álmodtam, fölfedezőutakat, melyekről nem maradt leírás, történelem nélküli köztársaságokat, elfojtott vallásháborúkat, erkölcsök forradalmát, fajok és világrészek áttelepítését; hittem minden varázslatban.

Kitaláltam a magánhangzók színét! - Éj A, hab É, rőt I, kék O, zöld Ü. - Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud majd fogni. A fordítást fönntartottam magamnak.

Először mindez csak tanulmány volt. Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem.

Nyájaktól, madaraktól, pórnőktől messze távol,
mit ittam ott térden a part füvében,
szelíden suttogó mogyorófák között,
egy langyos és zöld délután ködében?

Mit ihattam az ifjú hűs Oise-ból
- néma szilfák, virágtalan fű, borús ég fenn! -,
sárga kelyhekből, kunyhóm otthonától
messze? Arany nedűt, verejtékeztetőt.

Kancsító kocsmacégér voltam ott.
- Vihar söpört az égen át. S hogy jött az esti fény,
a fák vizét beitta mind a szűz homok.
Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.

Sírtam, aranyat láttam - s nem tudtam inni én.

 

Nyár, reggel négy óra, a lágy
szerelemnek még tart az álma,
s gőzölgi a hajnali pára
   a dús est illatát.

Lenn a nagy szérűn, melyen át
a Heszperida-kerti nap száll,
sürgölődik - ingujjasan - már
   egy csapat Ács.

Készítik mohasivatagban
békén a szép mennyezetet,
   melyre majdan
   fest a város ál eget.

Értük - kedves munkások ők,
Babilon-király szolgahadja -
Venus! hagyd ott a szeretők
   szép szívét pillanatra.

Pásztorok királynője, tedd:
kapjon a munkás torka bő szeszt,
s erőik békén legyenek,
míg dél lesz s várja a tenger fürdője őket.

A költői ócskaságoknak nagy szerepük volt az én szóalkímiámban.

Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott fel előttem.

Mágikus szofizmáimat ezután szóhallucinációkkal fejeztem ki.

Végül már szentnek éreztem lelkem zűrzavarát. Tétlenül álltam, súlyos láz martaléka voltam: irigyeltem az állatok boldogságát - a hernyókat, melyek az árnyvilág ártatlanságát jelképezik, a vakondokat, a szüzesség álmát!

Jellemem megkeseredett. Románcfélékben mondtam búcsút a világnak:

 

Dal a legmagasabb toronyról

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Annyit tűrtem ím, hogy
most feledek már csak.
Félelmek és kínok
föl a mennybe szálltak.
S beteg szomjúság lep,
erembe homályt vet.

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Mint a rét, mit csöndjén
mély, mély feledés lep,
rajta giz-gaz, tömjén
dúsan nyitnak, érnek,
s mocskos legyek döngve
köröznek fölötte.

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Szerettem a pusztaságot, a kiégett szőlőskerteket, fakó boltokat, meglangyosodott italokat. Bűzös utcákon vánszorogtam, s hunyt szemmel ajánlkoztam föl a napnak, a tűz istenének.

„Tábornok, ha akad egy ócska ágyú romba dőlt bástyáidon, bombázz minket kiszikkadt rögökkel. Célozz a fényes áruházak kirakatába! a szalonokba! Porával zabáltasd meg a várost. Oxidáld meg az esőcsatornák száját. Zúdíts csordultig izzó rubinport a budoárokba...”

Ó, a szúnyog, megittasodva a csapszék vizeldéjén, amint a kerti borrágóba szerelmes, s elenyészik egyetlen napsugárban!

 

Éhség

Étvágyam, ha ébred, már csak
földre és kavicsra támad.
Ebédem csak levegő,
szén, vas érce, sziklakő.

Fordulj, éhem, legeléssz
a hangmezőn.
Szulák kelyhén vidám méz
vár mérgezőn.

Itt a sziklatörmelék, rágd,
edd a templomból a téglát,
s szürke rétek kenyerét, a
régi vízár hordalékát.

Szárnyast falt és köpve tollas
étke pelyhét, vak dühében
lombok árnyán nyítt az ordas:
magam én is úgy emésztem.

A saláták, a gyümölcs
már csak a szüretre várnak;
de a sövény pókja fönt
nem zabál, csak ibolyákat.

Hunyni! forrnék bugyborogván
oltárodon, Salamon.
Kifut levem, foly a rozsdán
s eloszlik a Kédronon.

Végül, ó, boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, aranyszikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:

Megvan, újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
   lángba forr.

Halhatatlan lelkem,
álld a szavadat,
bár az éj kietlen,
s tűzben ég a nap.

Jó az embereknek
mértékét levetned,
törtessen a had!
Szállsz te már, magad...

Nincs több remény már, sem
orietur ím.
Türelem, tudás: nem
biztos, csak a kín.

Nincs már nap se más,
szép selyem parázs,
   a te heved
   parancsolat.

Megvan! Újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
   lángba forr.

Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt - kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.

Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. - Így egy sertés volt a szeretőm.

Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felej­tettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.

Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.

Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.

A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor - ad matutinum, Christus venit-kor - a legkomorabb városokban:

Évadok, paloták!
Tiszta szív van-e hát?

A boldogság kincse vár rád:
Jártam mágus-iskoláját.

Üdv őnéki, amikor
a gall kakas szava szól.

Ah! vágyam már sohasem kel;
ő vállalta életem fel.

Testet-lelket fog e báj,
s minden erőm oda már.

   Évadok, paloták!

Jaj, a perc, ha odavesz,
   pusztulásom perce lesz.

   Évadok, paloták!


Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu/04400/04407/04407.htm

minimap