Rodenbach, Georges: Régi rakpartok (Vieux quais in Hungarian)

Il est une heure exquise à l'approche des soirs,
Quand le ciel est empli de processions roses
Qui s'en vont effeuillant des âmes et des roses
Et balançant dans l'air des parfums d'encensoirs.
 
Alors tout s'avivant sous les lueurs décrues
Du couchant dont s'éteint peu à peu la rougeur,
Un charme se révèle aux yeux las du songeur :
Le charme des vieux murs au fond des vieilles rues.
 
Façades en relief, vitraux coloriés,
Bandes d'Amours captifs dans le deuil des cartouches,
Femmes dont la poussière a défleuri les bouches,
Fleurs de pierre égayant les murs historiés.
 
Le gothique noirci des pignons se décalque
En escaliers de crêpe au fil dormant de l'eau,
Et la lune se lève au milieu d'un halo
Comme une lampe d'or sur un grand catafalque.
 
Oh ! les vieux quais dormants dans le soir solennel,
Sentant passer soudain sur leurs faces de pierre
Les baisers et l'adieu glacé de la rivière
Qui s'en va tout là-bas sous les ponts en tunnel.
 
Oh !les canaux bleuis à l'heure où l'on allume
Les lanternes, canaux regardés des amants
Qui devant l'eau qui passe échangent des serments
En entendant gémir des cloches dans la brume.
 
Tout agonise et tout se tait : on n'entend plus
Qu'un très mélancolique air de flûte qui pleure,
Seul, dans quelque invisible et noirâtre demeure
Où le joueur s'accoude aux châssis vermoulus !
 
Et l'on devine au loin le musicien sombre,
Pauvre, morne, qui joue au bord croulant des toits ;
La tristesse du soir a passé dans ses doigts,
Et dans sa flûte à trous il fait chanter de l'ombre.

Csodás a perc, mikor közel az este már,
rózsaszín körmenet tölti a kék eget be,
s vonul ott lelkeket s rózsákat tépegetve,
és tömjénfüstölők illata szálldogál.
 
Az alkonyat fogyó sugarában, a lassan
hunyó bíboron át minden oly eleven,
s lát táruló varázst a fáradt, méla szem:
vén utcák rejtekén varázst a vén falakban.
 
Hasas homlokzatok, sokszínű ablakok,
ámorok, foglyai az éjsötét keretnek,
asszonyok, ajkuk a portól már pírjavesztett,
faragott falakon kővirág mosolyog.
 
A gót oromzatok koromfekete képe
lemásolódik a vizen, mint gyászba vont
lépcső, s emelkedik fényudvarban a hold,
mint arany lámpa egy nagy ravatal fölébe.
 
O, mily ünnepies az est, ha alszanak
a vén rakpartok, és kőorcájukon érzik
a búcsúzó folyó csókjának hidegét, míg
tovafut alagútszerű hidak alatt!
 
Lámpagyájtáskor, ó, mily kékek a csatornák,
a csatornák, miket néznek a szeretők,
s a futó víz fölött esküt rebegnek ők,
míg bánatukat a harangok panaszolják.
 
Minden halódik és hallgat: csak messziről
hallatszik mélabús fuvolaszó zokogva,
s elrejti egy sötét ház láthatatlan odva
a zenészt, ki szuvas ablakdeszkára dől.
 
S a komor muzsikust látni véljük mi távol,
míg a rozzant tető alatt játszik szegény;
az esti mélabú serked ki ujjhegyén,
és homályt csal elő a lyukas fuvolából.