Rutebeuf: La Pauvreté Rutebeuf

Je ne sais par ou commencer,

tant j'ai abondance de matière,

pour parler de ma pauvreté.

Pour Dieu je vous prie, franc roi de France,

de me donner quelque chevance*,

vous ferez grande charité.

J'ai vécu de l'argent d'autrui

que l'on m'a prêté à crédit.

Maintenant chacun me refuse créance,

me sachant pauvre et endetté.

Vous avez de nouveau quitté le royaume,

vous en qui j'avais mis mon attente.

La cherté du temps et ma famille

qui n'est pas malade, mais toujours en vie,

ne m'ont laissé deniers ni gages;

je trouve des gens entêtés à refuser

et mal instruits à donner;

chacun est expert à garder le sien.

La Mort m'a encore causé de grands dommages,

et vous, bon roi, en deux voyages

vous avez éloigné de moi les bonnes gens

avec le lointain pèlerinage

de Tunis qui est un lieu sauvage

et la méchante race infidèle.

Grand roi, s'il arrive que je vous prie en vain,

(avec tous j'ai prié en vain, sans erreur)

il me faut vivre et les vivres me manquent.

Nul ne me soutient, nul ne me donne;

je tousse de froid, je bâille de faim,

dont je suis mort et en mauvais point.

Je suis sans couettes et sans lit;

il n'y a si pauvre jusqu'à Senlis.

Sire, je ne sais où aller;

mes flancs connaissent le paillis,

et lit de paille n'est pas lit,

et en mon lit il n'y a que de la paille.

Sire, je vous fais assavoir

que je n'ai pas de quoi avoir de pain;

à Paris, je suis au milieu de toutes les bonnes choses

et il n'y en a aucune qui soit mienne.

J'y vais peu et j'y prends peu.

Je sais le «Pater», mais je ne sais ce qu'est «nôtre»

car la cherté du temps m'a tout ôté,

et il m'a si bien vidé ma maison

que le «Credo» m'est interdit,

et je n'ai pas plus que ce que vous voyez.

*biens, subsistance

Nem is tudom, hogy kezdjem, mondjam,

oly gazdag vagyok mondandómban

arról, hogy mily szegény vagyok.

Ó, nagy király, ha nyomoromban

megemlékeznél újra rólam,

kegyet mívelnél, mily nagyot!

Csak tengek épp a gazdagok

nyakán, ha kölcsönt kaphatok,

de nem kapok, mert a hozomban

fülig vagyok, tudott dolog.

Hát vártalak - gondolhatod

amíg elvoltál külhonokban.

A drágaság, a család, gyermek

- nem restek, nyavalyájuk sem lett

pénzemből, holmimból kifaltak.

Akiktől kértem, hitegettek,

becsaptak, szívük nem esett meg:

mindenki magának kapargat.

Nagy kárát látom én a hadnak,

mert pártfogóim sorra haltak

két hadjáratodban, Király,

s nagyon sok most is odajár.

Tunisz, a gaz nép, igazollak,

mindnyájunknak sok bajt csinál.

Ha mindenektől elhagyatva,

felség is itt hagy most magamra,

nem is tudom, hogy élhetek.

Kölcsönt, segélyt nincs aki ad ma,

köhögök, félhalottra fagyva,

ásítva nyelem éhemet.

Nincs ily szegény, azt elhihedd,

ameddig elkanyarg a Szajna.

Mit tegyek? Szalmán pihenek,

de szalmaágy nem ágy. S rideg,

az én ágyam csak puszta szalma.

Ó, Franciák Királya, nézd,

kenyérre sincs zsebembe pénz.

Párizsban élek, mennyi kincs

között, de nékem semmi sincs.

A sokból én semmit fogok;

eltűnnek az apostolok,

Szent Pált, őt sem idézem, most fel.

Mondom: Pater, de soha: noster;

sorsom, dolgom oly mélyre megy,

hogy félve kezdem: hiszekegy...

eszem rögtön hitelre jár.

Hát látod, mim van, nagy Király.