Saint-Amant, Marc-Antoine de: Pipázva (Assis sur un fagot in Hungarian)

Assis sur un fagot, une pipe à la main,

Tristement accoudé contre une cheminée,

Les yeux fixés vers terre, et l’âme mutinée,

Je songe aux crautés de mon sort inhumain.

L’espoir qui me remet du jour au lendemain,

Essaye à gagner temps sur ma peine obstinée,

Et me venant promettre une autre destinée,

Me fait monter plus haut qu’un Empereur Romain.

Mais à peine cette herbe est-elle mise en cendre,

Qu’en mon premier estat il me convient descendre,

Et passer mes ennuis à redire souvent :

Non, je ne trouve point beaucoup de différence

De prendre du tabac à vivre d’espérance,

Car l’un n’est que fumée, et l’autre n’est que vent.

Itt ülök holmi rőzsén, pipával a kezembe,

S nagy búsan könyökölve a kandallóra dűlök,

Merőn bámulva földet lelkemig csömörűlök,

Embertelen zord sorsom forogván bús eszembe.

Majd halkan a reménység települ vélem szembe:

Várj csak! majd holnap! – így súg, és balgán felderűlök,

Hiú ábránd röpít, s már úfy felülkerekűlök,

Mintha szegény személyem Róma császárja lenne.

De míg lassan pipámba hamvadzik a dohány,

Merész ábrándom is elomlik mindahány,

S a régi-régi bú megint felsír s közel jő:

Jól látom, uramisten, bizony csak egyre mén

Egy pipa rossz dohány meg egy kevés remény:

Az egyik kósza füst, a másik kósza szellő.