Tristan L'Hermite: Vigasztaló szavak Idáliához (Consolation à Idalie sur la mort d'un parent in Hungarian)

Puisque votre Parent ne s'est peu dispensé

De servir de victime au Démon de la guerre :

C'est, ô belle Idalie, une erreur de penser

Que les plus beaux Lauriers soient exempts du tonnerre.

Si la Mort connaissait le prix de la valeur

Ou se laissait surprendre aux plus aimables charmes,

Sans doute que Daphnis garanti du malheur,

En conservant sa vie, eût épargné vos larmes.

Mais la Parque sujette à la Fatalité,

Ayant les yeux bandés et l'oreille fermée,

Ne sait pas discerner les traits de la Beauté,

Et n'entend point le bruit que fait la Renommée.

Alexandre n'est plus, lui dont Mars fut jaloux,

César est dans la tombe aussi bien qu'un infâme :

Et la noble Camille aimable comme vous,

Est au fond du cercueil ainsi qu'une autre femme.

Bien que vous méritiez des devoirs si constants,

Et que vous paraissiez si charmante et si sage,

On ne vous verra plus avant qu'il soit cent ans,

Si ce n'est dans mes vers qui vivront davantage.

Par un ordre éternel qu'on voit en l'univers

Les plus dignes objets sont frêles comme verre,

Et le Ciel embelli de tant d'Astres divers

Dérobe tous les jours des Astres à la Terre.

Sitôt que notre esprit raisonne tant soit peu

En l'Avril de nos ans, en l'âge le plus tendre,

Nous rencontrons l'Amour qui met nos coeurs en feu,

Puis nous trouvons la Mort qui met nos corps en cendre.

Le Temps qui, sans repos, va d'un pas si léger,

Emporte avecque lui toutes les belles choses :

C'est pour nous avertir de le bien ménager

Et faire des bouquets en la saison des roses.

Miután rokona nem tagadhatta meg,

hogy így áldozzon a háború démonának,

ó, szép Idália, csupán tévhit lehet,

hogy a babérnak a villámcsapás sem árthat.

Ha tudná a halála bátorság becsét,

vagy a lenyűgöző bájtól zavarba jönne,

nyilván Étios is közöttünk élne még,

balsorstól védve, és önnek sem hullna könnye.

De a párka, ki a sors szolgálója csak,

bekötött szemmel és betömött füllel áll itt,

föl nem ismerheti a szép vonásokat,

és nem hallhatja meg a hírnév harsonáit.

Nagy Sándor, kire Mars irigy volt, már oda,

Caesart s a becstelen embert egy földbe tették,

s Camilla, a nemes — kedves, mint ön maga —,

akár a többi nő, koporsóban pihen rég.

Bár méltán várhat ön buzgó hódolatot,

és méltán tetszhetik bűbájosnak, okosnak,

nevét nem ismerik, száz évet sem adok,

hacsak nem verseim révén, mik élni fognak.

Örök szabály szerint, mit tükröz minden itt,

a legszebb dolgok épp a legtörékenyebbek,

s az ég, mit számtalan csillagzat ékesít,

naponta földre ejt jó néhány égitestet.

Életünk tavaszán, a legérzékenyebb

korban elég kicsit gondolkodóba esnünk,

s látjuk, a szerelem gyújt lángra szíveket,

majd látjuk a halált, mely elhamvasztja testünk.

Sosem tart pihenőt a gyors léptű idő,

s ami számunkra szép, mindazt messze sodorja:

használjuk ki a jót, így figyelmeztet ő,

s a rózsát, míg virul, addig szedjük csokorba.