This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Tzara, Tristan: A hozzávetőleges ember (részlet) (L'Homme approximatif (extrait) in Hungarian)

Portre of Tzara, Tristan
Portre of Kálnoky László

Back to the translator

L'Homme approximatif (extrait) (French)

dimanche lourd couvercle sur le bouillonnement du sang

hebdomadaire poids accroupi sur ses muscles

tombé à l'intérieur de soi-même retrouvé

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

sonnez cloches sans raison et nous aussi

nous nous réjouirons au bruit des chaînes

que nous ferons sonner en nous avec les cloches

 

quel est ce langage qui nous fouette nous sursautons dans la lumière

nos nerfs sont des fouets entre les mains du temps

et le doute vient avec une seule aile incolore

se vissant se comprimant s'écrasant en nous

comme le papier froissé de l'emballage défait

cadeau d'un autre âge aux glissements des poissons d'amertume

 

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

les yeux des fruits nous regardent attentivement

et toutes nos actions sont contrôlées il n'y a rien de caché

l'eau de la rivière a tant lavé son lit

elle emporte les doux fils des regards qui ont traîné

aux pieds des murs dans les bars léché des vies

alléché les faibles lié des tentations tari des extases

creusé au fond des vieilles variantes

et délié les sources des larmes prisonnières

les sources servies aux quotidiens étouffements

les regards qui prennent avec des mains desséchées

le clair produit du jour ou l'ombrageuse apparition

qui donnent la soucieuse richesse du sourire

vissée comme une fleur à la boutonnière du matin

ceux qui demandent le repos ou la volupté

les touchers d'électriques vibrations les sursauts

les aventures le feu la certitude ou l'esclavage

les regards qui ont rampé le long des discrètes tourmentes

usés les pavés des villes et expié maintes bassesses dans les aumônes

se suivent serrés autour des rubans d'eau

et coulent vers les mers en emportant sur leur passage

les humaines ordures et leurs mirages

 

l'eau de la rivière a tant lavé son lit

que même la lumière glisse sur l'onde lisse

et tombe au fond avec le lourd éclat des pierres

 

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

les soucis que nous portons avec nous

qui sont nos vêtements intérieurs

que nous mettons tous les matins

que la nuit défait avec des mains de rêve

ornés d'inutiles rébus métalliques

purifiés dans le bain des paysages circulaires

dans les villes préparées au carnage au sacrifice

près des mers aux balayements de perspectives

sur les montagnes aux inquiètes sévérités

dans les villages aux douloureuses nonchalances

la main pesante sur la tête

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

nous partons avec les départs arrivons avec les arrivées

partons avec les arrivées arrivons quand les autres partent

sans raison un peu secs un peu durs sévères

pain nourriture plus de pain qui accompagne

la chanson savoureuse sur la gamme de la langue

les couleurs déposent leur poids et pensent

et pensent ou crient et restent et se nourrissent

de fruits légers comme la fumée planent

qui pense à la chaleur que tisse la parole

autour de son noyau le rêve qu'on appelle nous

 

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

nous marchons pour échapper au fourmillement des routes

avec un flacon de paysage une maladie une seule

une seule maladie que nous cultivons la mort

je sais que je porte la mélodie en moi et n'en ai pas peur

je porte la mort et si je meurs c'est la mort

qui me portera dans ses bras imperceptibles

fins et légers comme l'odeur de l'herbe maigre

fins et légers comme le départ sans cause

sans amertume sans dettes sans regret sans

les cloches sonnent sans raison et nous aussi

pourquoi chercher le bout de la chaîne qui nous relie à la chaîne

sonnez cloches sans raison et nous aussi

nous ferons sonner en nous les verres cassés

les monnaies d'argent mêlées aux fausses monnaies

les débris des fêtes éclatées en rire et en tempête

aux portes desquelles pourraient s'ouvrir les gouffres

les tombes d'air les moulins broyant les os arctiques

ces fêtes qui nous portent les têtes au ciel

et crachent sur nos muscles la nuit du plomb fondu

 

je parle de qui parle qui parle je suis seul

je ne suis qu'un petit bruit j'ai plusieurs bruit en moi

un bruit glacé froissé au carrefour jeté sur le trottoir humide

aux pieds des hommes pressés courant avec leur morts autour de la mort qui étend ses bras

sur le cadran de l'heure seule vivante au soleil

 

le souffle obscur de la nuit s'épaissit

et le long des veines chantent les flûtes marines

transposées sur les octaves des couches de diverses existences

les vies se répètent à l'infini jusqu'à la maigreur atomique

et en haut si haut que nous ne pouvons pas voir avec ces vies à côtés que nous ne voyons pas

l'utltra-violet de tant de voies parallèles

celles qui nous aurions pu prendre

celles par lesquelles nous aurions pu ne pas venir au monde

ou en être déjà partis depuis longtemps si longtemps

qu'on aurait oublié et l'époque et la terre qui nous aurait sucé la chair

sels et métaux liquides limpides au fond des puits

 

je pense à la chaleur que tisse la parole

autour de son noyau le rêve qu'on appelle nous



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://barkokhba.chez.com/litt/tzara.htm

A hozzávetőleges ember (részlet) (Hungarian)

nyomasztó vasárnap borul a vér forrongása fölé

hetenkénti súly kuporodik az izmokra

belsejébe hullva újra megtalált önmagának

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

szóljatok harangok értelmetlenül és mi is

örömünket leljük a lánccsörgésben

amit megszólaltatunk magunkban a harangokkal együtt

 

miféle nyelv ostoroz minket fölpattanunk a fényben

idegszálaink ostorok az idő kezében

és a kétely egyetlen színtelen szárnyon közeledik

megtapadva megsűrűsödve szorongva bennünk

mint összegyűrt papírja a föltépett csomagnak

egy másik kor ajándékának a keserűség halainak

suhanásában

 

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

a gyümölcsök szeme figyelmesen tekint ránk

és minden tettünk ellenőrzött elrejtve semmi sem marad

a folyóvíz oly sokat mosta medrét

elragadja szeretett szálait a tekinteteknek mik a falak

tövében

ácsorogtak a bárokban életeket nyalogattak

csalogatták a gyengéket kísértéseket fűztek egybe

eksztázisokat apasztottak el

ástak mélyén régi változatoknak

és megnyitották a rab könnyek forrásait

a leigázott forrásokat a mindennapi fuldoklásoknak

a tekintetek melyek összezsugorodott kézzel markolják

a nappal fénylő termését vagy homályos jelentkezését

amelyek a mosolynak gondterhes gazdagságot adnak

akár egy szál virágot a reggel gomblyukába tűzve

azokat akik nyugalmat kívánnak vagy gyönyört

a villamosan reszkető érintéseket a felriadásokat

a kalandokat a tüzet a biztonságot vagy a szolgaságot

a tekintetek melyek a hallgatag kínszenvedések mentén

kúsztak tova

használták a városok kövezetét és számos aljasságért

alamizsnával vezekeltek

szorosan követik egymást a víz szalagja körül

s a tenger felé folynak magukkal sodorva útjukon

az emberi hitványságokat és káprázataikat

 

folyóvíz oly sokat mosta medrét

hogy még a fénysugár is elcsúszik sima árján

a kövek súlyos csobbanásával alámerül

 

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

a gondok miket magunkkal hurcolunk

melyek benső ruháink

miket minden reggel fölveszünk

s miket az éjszaka megsemmisít álomkezekkel

melyek haszontalan fém-rébuszokkal ékesek

megtisztultak a kör alakú tájak fürdőjében

a mészárlásra áldozásra fölkészült városokban

közel az elsöprő távlatú tengerekhez

a nyugtalan szigorúságú hegyeken

a fájdalmas közönyű falvakban

a fejre nehezedő kéz

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

eltávozunk a távozókkal megérkezünk az érkezőkkel

eltávozunk az érkezőkkel megérkezünk ha mások

távozóban

értelmetlenül és kissé szárazon kissé kemény szigorral

kenyér kenyérnél különb táplálék amely kíséri

az ízes dalt hanglétráján a nyelvnek

a színek leteszik súlyukat és gondolkodnak

és gondolkodnak vagy kiabálnak és maradnak és

gyümölcsökkel

táplálkoznak és úgy lebegnek minta füst

mely a melegre gondol hogy magva köré

szője a szó az álmot melynek neve a mi nevünk

 

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

megyünk hogy elkerüljünk az utak nyüzsgésében

egy üvegcsényi tájjal egy betegséget az egyedüli

az egyedüli betegséget hogy kifejlesztjük a halált

tudom hogy magamban hordom a dallamot és

emiatt

hordozom a halált és hogyha meghalok a halál

hordoz majd engem láthatatlan karjaiban

finomak és könnyedek azok minta száraz fű illata

finomak és könnyedek mint az ok nélküli távozás

keserűségtelenül adósságtalanul megbánástalanul talanul

értelmetlenül szólnak a harangok és mi is

megcsendítjük magunkban az összetört üvegeket

az ezüstpénzeket hamis pénzzel keverve

a kacagásban és viharban szétrobbant ünnepek roncsait

a kapuknál melyek megnyílhatnának a szakadékokat

a légi sírokat a sarkvidéki csontokat megőrlő malmokat

az ünnepeket mik fejünket égig emelik

s az olvadt ólom éjszakáját fröccsentik izmainkra

 

arról beszélek aki beszél aki beszél én vagyok egyedül

csak csekély nesz vagyok bennem többféle zaj szól

felhorzsolt fagyos zaj az utcasarkon a nedves járdára

dobva

a meghajszolt emberek lába elé amint halálukkal együtt

sietnek

a halál körül mely kiterjeszti karját

a napsütésben egyedül élő óralapon

 

belélegzem a megsűrűsödött éji sötétséget

s a vénák mentén tengeri fuvolák szólnak

a különféle létek rétegeinek oktávjaira hangolva át

az életek a végtelenségig ismétlődnek az atomokká

száradásig

és odafenn oly magasan hogy nem láthatjuk

és azokkal az életekkel amellett amit nem látunk

az ibolyántúlit annyi párhuzamos úttal

amelyeket választhattunk volna

amelyek nélkül nem jöhettünk volna világra

vagy régóta oly régóta eltávoztunk volna

hogy elfeledték volna a kort is a földet amely magába

szívta volna a húsunkat

a sókat és folyékony átlátszó fémeket a kutak mélyén

 

a melegre gondolok hogy magva köré

szője a szó az álmot melynek neve a mi nevünk



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap