Wouters, Liliane: Gyermekké változom (Je redeviens enfant in Hungarian)

Je redeviens enfant, je joue à la marelle

Entre ciel et terre.

Mon cœur est sans péché, je puis toucher mes ailes,

Je n'ai jamais souffert.

Je viens du Paradis, il reste encor des plumes

Au milieu de mon dos.

Les étoiles, pour moi, chaque nuit se rallument,

Je leur parle, sans mots.

Mon ange prie, assis sur le bord de ma couche.

Il me suit en chemin

Et chasse le démon comme on chasse les mouches,

D'un geste de la main.

J'ai peur du méchant loup qui m'a mordu l'oreille

Quand je n'y pensais pas

De sa lucarne Dieu peut-être me surveille

Qui sait où vont mes pas.

Pour moi, je ne vois pas, à l'heure des semailles,

Comment se fera l'août

Et fais comme je peux, jetant vaille que vaille,

Les grains et les cailloux.

Ma tête dans le vent, mes pieds dans leurs chaussures

Mon âme dans son corps,

J'ignore où, je m'en vais, la route n'est pas sûre,

Au bout m'attend la mort.

J'arrête au bord d'un trou, je sens qu'on m'y balance

Comme un peu de fumier

Je ne crains pas le juge,il met sur la balance

Le poids de la pitié.

Mon Dieu, je n'ai rien fait pour vous déplaire,

Encor moins qui vous plût

Que pourriez-vous offrir pour dîme et pour salaire

A qui ne vaut pas plus?

Mais regardez mon dos qui porte encor trois plumes

Et prenez dans mon œil

Un peu de cette mer dont j'ai terni l'écume

En frappant les écueils

Je le sais bien Seigneur, mes bras ne vous apportent

Que la moitié de rien

Dans votre paradis mettez-moi sur la porte,

J'y servirai de chien

Puisque vous connaissez qui doit cette caniche

Et comment, et pourquoi,

Je veux me contenter aussi bien de la niche

Que du trône du roi,

Pourvu qu'en me voyant vous ne tourniez la tête

Avec l'air dédaigneux

Lorsque vous passerez et que je ferai fête

En sautant de mon mieux.

Gyermekké változom, és ugróiskolát

játszom a föld s az ég

között, a szívem ép, a lelkem hímporát

bánat nem fogta még.

A mennyekből jövök, a szárnyak nyoma ott

pelyhedzik vállamon,

és mikor este lesz, az összes csillagot

szó nélkül szólítom.

Egy őrangyal kísér, ágyam szélén figyel,

imáival segít.

Mint a kóbor legyet, kézzel hessenti el

éjszakám rémeit.

Egyedül a gonosz farkastól félek én,

hogy jön és megharap.

De lesi ám az úr a felhők peremén,

léptem merre halad.

Senki nem mondta még, mitől nő a vetés,

mikor van aratás.

Gondtalan szórok el magot és kavicsot:

nem bánt a folytatás.

Hajam a szélben, még nem szorít a cipő,

testem se lelkemet.

Vár engem a halál, de nem tudom, ki ő,

és hogy felé megyek.

Egy óriás gödör: mint egy maréknyi por

hullok mélyére én,

hogy aztán fönt az Úr, szerető és komoly,

megmérjen mérlegén.

Uram, se rosszat én, se a kedvedre még

nem tettem: elhiszi.

Mivel fizetne az, ki maga se elég

tizednek, oly kicsi.

Nézd csak, a hátamon három kis toll rezeg,

szememben ott a kék,

hordom még az eget, átúszott fellegek

fölkavart tengerét.

Tudom én jól, Uram, hogy mindaz, mit teszek

semminél kevesebb.

Küldj ki ajtód elé, ezentúl hadd legyek

mennyőrző hű ebed.

Bölcs lesz ítéleted, hogyha ebsorsra szánsz.

Okod van rá elég.

Nekem ugyanolyan jó lesz a kutyaház,

mint egy királyi szék,

de azért légy kegyes: amit kérek, kevés.

Ha dicső alakod

látom, félre ne nézz, magasra ugrom és

boldogan csaholok.