Θεογονία (Ancient Greek)
μουσάων Ἑλικωνιάδων ἀρχώμεθ᾽ ἀείδειν,
α μἵ θ᾽ Ἑλικῶνος ἔχουσιν ὄρος μέγα τε ζάθεόν τε,
καί τε περὶ κρήνην ἰοειδέα πόσσ᾽ ἁπαλοῖσιν
ὀρχεῦνται καὶ βωμὸν ἐρισθενέος Κρονίωνος·
καί τε λοεσσάμεναι τέρενα χρόα Περμησσοῖο
ἠ᾽ Ἵππου κρήνης ἠ᾽ Ὀλμειοῦ ζαθέοιο
ἀκροτάτωι Ἑλικῶνι χοροὺς ἐνεποιήσαντο,
καλοὺς ἱμερόεντας, ἐπερρώσαντο δὲ ποσσίν.
ἔνθεν ἀπορνύμεναι κεκαλυμμέναι ἠέρι πολλῶι
ἐννύχιαι στεῖχον περικαλλέα ὄσσαν ἱεῖσαι,
ὑμνεῦσαι Δία τ᾽ αἰγίοχον καὶ πότνιαν Ἥρην
Ἀργείην, χρυσέοισι πεδίλοις ἐμβεβαυῖαν,
κούρην τ᾽ αἰγιόχοιο Διὸς γλαυκῶπιν Ἀθήνην
Φοῖβόν τ᾽ Ἀπόλλωνα καὶ Ἄρτεμιν ἰοχέαιραν
ἠδὲ Ποσειδάωνα γαιήοχον ἐννοσίγαιον
καὶ Θέμιν αἰδοίην ἑλικοβλέφαρόν τ᾽ Ἀφροδίτην
Ἥβην τε χρυσοστέφανον καλήν τε Διώνην
Λητώ τ᾽ Ἰαπετόν τε ἰδὲ Κρόνον ἀγκυλομήτην
Ἠῶ τ᾽ Ἠέλιόν τε μέγαν λαμπράν τε Σελήνην
Γαῖάν τ᾽ Ὠκεανόν τε μέγαν καὶ Νύκτα μέλαιναν
ἄλλων τ᾽ ἀθανάτων ἱερὸν γένος αἰὲν ἐόντων.
αἵ νύ ποθ᾽ Ἡσίοδον καλὴν ἐδίδαξαν ἀοιδήν,
ἄρνας ποιμαίνονθ᾽ Ἑλικῶνος ὕπο ζαθέοιο.
τόνδε δέ με πρώτιστα θεαὶ πρὸς μῦθον ἔειπον,
Μοῦσαι Ὀλυμπιάδες, κοῦραι Διὸς αἰγιόχοιο·
«ποιμένες ἄγραυλοι, κάκ᾽ ἐλέγχεα, γαστέρες οἶον,
ἴδμεν ψεύδεα πολλὰ λέγειν ἐτύμοισιν ὁμοῖα,
ἴδμεν δ᾽ εὖτ᾽ ἐθέλωμεν ἀληθέα γηρύσασθαι.»
ὣς ἔφασαν κοῦραι μεγάλου Διὸς ἀρτιέπειαι,
καί μοι σκῆπτρον ἔδον δάφνης ἐριθηλέος ὄζον
δρέψασαι, θηητόν· ἐνέπνευσαν δέ μοι αὐδὴν
θέσπιν, ἵνα κλείοιμι τά τ᾽ ἐσσόμενα πρό τ᾽ ἐόντα,
καί μ᾽ ἐκέλονθ᾽ ὑμνεῖν μακάρων γένος αἰὲν ἐόντων,
σφᾶς δ᾽ αὐτὰς πρῶτόν τε καὶ ὕστατον αἰὲν ἀείδειν.
ἀλλὰ τίη μοι ταῦτα περὶ δρῦν ἢ περὶ πέτρην;
τύνη, Μουσάων ἀρχώμεθα, ταὶ Διὶ πατρὶ
ὑμνεῦσαι τέρπουσι μέγαν νόον ἐντὸς Ὀλύμπου,
εἴρουσαι τά τ᾽ ἐόντα τά τ᾽ ἐσσόμενα πρό τ᾽ ἐόντα,
φωνῆι ὁμηρεῦσαι, τῶν δ᾽ ἀκάματος ῥέει αὐδὴ
ἐκ στομάτων ἡδεῖα· γελᾶι δέ τε δώματα πατρὸς
Ζηνὸς ἐριγδούποιο θεᾶν ὀπὶ λειριοέσσηι
σκιδναμένηι, ἠχεῖ δὲ κάρη νιφόεντος Ὀλύμπου
δώματά τ᾽ ἀθανάτων· αἱ δ᾽ ἄμβροτον ὄσσαν ἱεῖσαι
θεῶν γένος αἰδοῖον πρῶτον κλείουσιν ἀοιδῆι
ἐξ ἀρχῆς, οὓς Γαῖα καὶ Οὐρανὸς εὐρὺς ἔτικτεν,
οἵ τ᾽ ἐκ τῶν ἐγένοντο, θεοὶ δωτῆρες ἐάων·
δεύτερον αὖτε Ζῆνα θεῶν πατέρ᾽ ἠδὲ καὶ ἀνδρῶν,
[ἀρχόμεναί θ᾽ ὑμνεῦσι θεαὶ † λήγουσαί τ᾽ ἀοιδῆς,]
ὅσσον φέρτατός ἐστι θεῶν κάρτει τε μέγιστος·
αὖτις δ᾽ ἀνθρώπων τε γένος κρατερῶν τε Γιγάντων
ὑμνεῦσαι τέρπουσι Διὸς νόον ἐντὸς Ὀλύμπου
Μοῦσαι Ὀλυμπιάδες, κοῦραι Διὸς αἰγιόχοιο.
τὰς ἐν Πιερίηι Κρονίδηι τέκε πατρὶ μιγεῖσα
Μνημοσύνη, γουνοῖσιν Ἐλευθῆρος μεδέουσα,
λησμοσύνην τε κακῶν ἄμπαυμά τε μερμηράων.
ἐννέα γάρ οἱ νύκτας ἐμίσγετο μητίετα Ζεὺς
νόσφιν ἀπ᾽ ἀθανάτων ἱερὸν λέχος εἰσαναβαίνων·
ἀλλ᾽ ὅτε δή ῥ᾽ ἐνιαυτὸς ἔην, περὶ δ᾽ ἔτραπον ὧραι
μηνῶν φθινόντων, περὶ δ᾽ ἤματα πόλλ᾽ ἐτελέσθη,
ἡ δ᾽ ἔτεκ᾽ ἐννέα κούρας, ὁμόφρονας, ἧισιν ἀοιδὴ
μέμβλεται ἐν στήθεσσιν, ἀκηδέα θυμὸν ἐχούσαις,
τυτθὸν ἀπ᾽ ἀκροτάτης κορυφῆς νιφόεντος Ὀλύμπου·
ἔνθά σφιν λιπαροί τε χοροὶ καὶ δώματα καλά,
πὰρ δ᾽ αὐτῆις Χάριτές τε καὶ Ἵμερος οἰκί᾽ ἔχουσιν
ἐν θαλίηις· ἐρατὴν δὲ διὰ στόμα ὄσσαν ἱεῖσαι
μέλπονται, πάντων τε νόμους καὶ ἤθεα κεδνὰ
ἀθανάτων κλείουσιν, ἐπήρατον ὄσσαν ἱεῖσαι.
αἳ τότ᾽ ἴσαν πρὸς Ὄλυμπον, ἀγαλλόμεναι ὀπὶ καλῆι,
ἀμβροσίηι μολπῆι· περὶ δ᾽ ἴαχε γαῖα μέλαινα
ὑμνεύσαις, ἐρατὸς δὲ ποδῶν ὕπο δοῦπος ὀρώρει
νισομένων πατέρ᾽ εἰς ὅν· ὁ δ᾽ οὐρανῶι ἐμβασιλεύει,
αὐτὸς ἔχων βροντὴν ἠδ᾽ αἰθαλόεντα κεραυνόν,
κάρτει νικήσας πατέρα Κρόνον· εὖ δὲ ἕκαστα
ἀθανάτοις διέταξε νόμους καὶ ἐπέφραδε τιμάς.
ταῦτ᾽ ἄρα Μοῦσαι ἄειδον Ὀλύμπια δώματ᾽ ἔχουσαι,
ἐννέα θυγατέρες μεγάλου Διὸς ἐκγεγαυῖαι,
Κλειώ τ᾽ Εὐτέρπη τε Θάλειά τε Μελπομένη τε
Τερψιχόρη τ᾽ Ἐρατώ τε Πολύμνιά τ᾽ Οὐρανίη τε
Καλλιόπη θ᾽· ἡ δὲ προφερεστάτη ἐστὶν ἁπασέων.
ἡ γὰρ καὶ βασιλεῦσιν ἅμ᾽ αἰδοίοισιν ὀπηδεῖ.
ὅντινα τιμήσουσι Διὸς κοῦραι μεγάλοιο
γεινόμενόν τε ἴδωσι διοτρεφέων βασιλήων,
τῶι μὲν ἐπὶ γλώσσηι γλυκερὴν χείουσιν ἐέρσην,
τοῦ δ᾽ ἔπε᾽ ἐκ στόματος ῥεῖ μείλιχα· οἱ δέ νυ λαοὶ
πάντες ἐς αὐτὸν ὁρῶσι διακρίνοντα θέμιστας
ἰθείηισι δίκηισιν· ὁ δ᾽ ἀσφαλέως ἀγορεύων
αἶψά τι καὶ μέγα νεῖκος ἐπισταμένως κατέπαυσε·
τούνεκα γὰρ βασιλῆες ἐχέφρονες, οὕνεκα λαοῖς
βλαπτομένοις ἀγορῆφι μετάτροπα ἔργα τελεῦσι
ῥηιδίως, μαλακοῖσι παραιφάμενοι ἐπέεσσιν·
ἐρχόμενον δ᾽ ἀν᾽ ἀγῶνα θεὸν ὣς ἱλάσκονται
αἰδοῖ μειλιχίηι, μετὰ δὲ πρέπει ἀγρομένοισι.
τοίη Μουσάων ἱερὴ δόσις ἀνθρώποισιν.
ἐκ γάρ τοι Μουσέων καὶ ἑκηβόλου Ἀπόλλωνος
ἄνδρες ἀοιδοὶ ἔασιν ἐπὶ χθόνα καὶ κιθαρισταί,
ἐκ δὲ Διὸς βασιλῆες· ὁ δ᾽ ὄλβιος, ὅντινα Μοῦσαι
φίλωνται· γλυκερή οἱ ἀπὸ στόματος ῥέει αὐδή.
εἰ γάρ τις καὶ πένθος ἔχων νεοκηδέι θυμῶι
ἄζηται κραδίην ἀκαχήμενος, αὐτὰρ ἀοιδὸς
Μουσάων θεράπων κλεῖα προτέρων ἀνθρώπων
ὑμνήσει μάκαράς τε θεοὺς οἳ Ὄλυμπον ἔχουσιν,
αἶψ᾽ ὅ γε δυσφροσυνέων ἐπιλήθεται οὐδέ τι κηδέων
μέμνηται· ταχέως δὲ παρέτραπε δῶρα θεάων.
|
Uploaded by | Sebestyén Péter |
Source of the quotation | http://www.perseus.tufts.edu/ |
|
Istenek születése (Hungarian)
Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével! Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát, kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal járják táncukat és oltára körül Kroniónnak. Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta, rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán, édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak. Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra, éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük, zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát, őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában, s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt, Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal, s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt, szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével, és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét, Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat, és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt, s mind az örökké élő isten szent születését. Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat. Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák: "Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak! Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít, tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!" Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok, s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam, botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt, zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind, s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba. Ámde nekem mi közöm mindehhez, szikla-e, tölgy-e?... Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel, zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt, egy hangon, s ajkukról csörgedez el nem apadva édes szózat, válaszol is Zeusz nagy palotája istennők liliomhangjára vidám kacagással, és ezt visszhangozza Olümposz hóboritotta orma s az isteni termek mind; kieresztik a hangjuk s zengik az istennők a haláltalanok születését, kezdve a kezdeteken, Földtől s Égtől kik eredtek, és kik ezektől, minden jónak az osztogatói. Zeusszal másodjára, az istenek és a halandók atyjával kezdik dalukat s vele végzik a Múzsák, mert nincs nála nagyobb isten, sem erőre kiválóbb. Embereket s a Gigászokat is kidalolva, Olümposz termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák. Zeusz Kronidésznak Píeriában szülte meg őket Mnémoszüné, az Eleuthér lejtőjén ki királynő, s ők hoznak feledést a bajokra, nyugalmat a gondban. Mert szerelemben töltött bölcs Zeusz véle kilenc éjt, távol a többi haláltalanoktól szent nyoszolyáján, és hogy az év elmúlt és évszakok új sora indult, fogytak a holdak s teljes lett nagy száma napoknak, Mnémoszüné megszülte kilenc egyforma leányát, kik csak az énekkel gondolva a gondot elűzik, legmagasabb hófödte olümposzi csúcs közelében. Ott járják körtáncukat, ott van szép palotájuk, mellettük van a Vágynak a háza s a szép Khariszoknak. És ünnep ha virágzik, szép hang hagyja el ajkuk, mindenség törvényeit éneklik, meg a józan isteni életmódot, szép hang hagyja el ajkuk. Akkor szép hangjukkal büszkélkedve felérnek zengve az isteni dalt az olümposzi csúcsra, köröttük visszhangozza a föld, kedves zajt ver fel a lábuk, míg atyjukhoz mennek, Zeuszhoz, az égi királyhoz, fennmennydörgőhöz, ki parázsló mennyköveket szór, mert atyján, Kronoszon, diadalt vett, s rendben elosztott mindent, rangot is egyformán a haláltalanok közt. Hát minderről zengtek dalt az olümposzi Múzsák, fenséges Zeusz édes lányai mind a kilencen, Kleió, Melpomené, Euterpé s véle Thaleia, Terpszikhoré, Erató, Polühümnia Úrániával, s Kalliopé, minden nővérénél ki kiválóbb, mert fényes fejedelmek hű kísérete-társa. Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák, ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak szájából mézízű szó folyik és mikor ítél, ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal, súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn. Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet könnyen visszahelyezzék megsértett igazába, megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal. Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik. Hát ez a Múzsák szent adománya az emberi nemnek. Mert csak a Múzsák s messzelövő nagy Phoibosz Apollón jóvoltából lesznek a dalnokok és citerások, míg a királyok Zeusz jóvoltából; kit a Múzsák kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban még el nem fásultat, s szenved tőle az ember, Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak hírét zengi s a boldog olümposzi isteneket mind, rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
Uploaded by | Sebestyén Péter |
Source of the quotation | http://mek.niif.hu/06200/06221/06221.htm |
|