Te kinek kezei az enyémnél hamvasabbak
és bölcsességed a gondtalan derű.
Te aki homlokán a kínzó magányt
tőlem hamarabb felismered,
és a tétovázás lassú árnyait
úgy tűnteted el arcáról
mint ahogyan a tavaszi szellő
a dombok felett úszó felhőkét.
Ha ölelésed lelkesíti szivét
és öledben nyugszik a fájdalom,
ha neved gondolataiban
a nyugalmat jelenti és torkod
vánkosának hűse,
és az éjbe szökő hangod még
viharoktól nem érintett gyümölcsös.
Akkor maradj mellette
és légy irgalmasabb azoktól,
akik előtted csókolták.
Félj a visszhangoktól, melyek a szeplőtlen
szerelem nyoszolyájához közelednek.
És légy gyengéd a zúgó,
háborgó tengerek által mosott
láthatalan hegyek alatt zajló álmaihoz.
Járd be partjait. Találkozzál
a gyászoló kardszárnyú delfinekkel.
Bolyongj erdejében. A kicsiny gyíkok
nem fognak bántani.
És az általam szelídített szomjas kígyók
előtted alázatosak lesznek.
Neked daloljanak azok a madarak,
melyeket fagyos éjeken én melegítettem.
Téged símogasson az a gyermek, akit
a besúgóktól a puszta országúton én védtem.
Néked illatozzon az a virág,
melyet könnyeimmel öntöztem.
Nem érhettem meg legszebb
férfi korát. Termékenységét
nem ölelhettem keblemre,
melyet a vásárokon hajcsárok
és kapzsi rablók
tekintetei dúltak.
Soha nem fogom gyerekeit
kézen fogva vezetni. És a meséket
melyeket rég elkészítettem,
talán egy fekete erdőben
magárahagyott bocsnak
sírva fogom elmesélni.
Te kinek kezei az enyémnél hamvasabbak,
gyanútlan álmaihoz
légy gyengéd.
De engedd meg, hogy lássam
arcát, míg az ismeretlen évek
lassan változtatják.
És néha modj valamit róla,
hogy ne kelljen idegeneket kérdeznem,
akik csak csodálkoznak majd, vagy
a szomszédokat, akik sajnálnak.
Te kinek kezei az enyémnél hamvasabbak,
maradj mellette és
védd meg álmait.
