Örkény István: La Mesio (A Megváltó in Esperanto)

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.

- Tessék beülni - mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?

- Még ide - mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

- Még most is? - kérdezte az író.

- Még most is - mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

- Még most is ide látni? - kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

- Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

Estis la deka horo antafitagmeze, kiam Ia verkisto finis sian novan dramon. Vespere restis ankorafi du malfacilaj scenoj. Li traverkis la nokton. Dume almenafi dek nigrajn kafojn li kuiris por si kaj almenafi dek kilometrojn piediris en la strikta hoteleamhro tien-reen. Ta- men nun li sentis sin tiel freSa, kvazafi li ne havus korpnn, tiel feliea li estis, kvazafi Ia vivo estus heliginta, kaj sentis sin tiel lihera, kvazai! la mondo Cesus ekzisti.

Li kuiris ankorai! unu nigran kafon. Li promenis alla hordo. Li sereis la hoatiston -Cu vi portus min iom sur la akvon, oCjo Volentik? -li demandis. -Bonvolu ensidigi -diris la hoatisto.

La eielo estis nuhkovrita, sed vento ne movigis. Kiel grandega glimvitra plato, tiel glata kaj griza kaj hrila estis la lago OCjo Volentik remis per rapidaj sed kurtaj frapoj, kiel estas kutime sur Balatono

-Kion vi pensas? -demandls la verkisto, kiam ili jam faris sufiCe grandan kvanton de vojo. -Cu oni vidas ei tieu el la hordo?

-Jes, ankorafi -diris la hoatisto.

lli iris plu. La rugan tegoltegrnenton de la refresigejo lante jam kovris !a arhoj. Ella hordo vidigis nur ties verdo, el la vagonaro vidigis nur ties fumo.

EC nun? -demandis la verkisto -Ee nun -diris la hoatisto.

Afidigis nur la plafido de la remiloj ; de la hordo jam ne atingis tien sono. Kunfandigis Ia domoj, lahavenoj kaj laarharoj. Vidigisjam nur unu krajonstreko, kie finigas la lago

-Cu eC nun oni vidas ei tien? -demandis !a verkisto. La hoatisto eirkafirigardis Oni jam ne vidas ei tien

La verkisto défrapis de siaj piedoj la sandalojn kaj ekstaris.

-Nu, entiru do la remilojn, oCjo Volentik -li diris. -Mi provas iom marsi sur la akvo