This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Örkény István: Az utolsó meggymag

Portre of Örkény István

Az utolsó meggymag (Hungarian)

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.



Uploaded byKovács Éva
Source of the quotationOSZK MEK

The Last Cherry-pit (English)

There remained only four Hungarians. (I mean at home, here in Hungary. In other countries, scattered all over the world there are still quite a lot.) They were dwelling under a cherry-tree. It was a good tree providing both shade and fruit. Of course only in cherry season.
One of the four was hard of hearing, and two were under police observation. Why? Neither of them knew. However, they often kept saying, ’I’m under police observation.’
Only one of them had a name, or rather, he was the only one who remembered it. (His name was Sipos.) The others had forgotten their names as well as so many other things. With just four people it isn’t so important to have a name of their own.
Once Sipos said, ’We should  do something to be remembered.’
’Why the hell should we?’ asked one of the two under police observation.
’So that we can leave behind something for the time we won’t live any more.’
’Who would mind us then, I wonder,’ asked the fourth Hungarian who was neither Sipos nor under police observation.
But Sipos insisted on his plan and the other two also got to like it. Only the fourth kept saying that it was the most stupid idea ever in the world. The others were hurt.
’Hey,’ they said. ’How can you speak like that? You aren’t even truly Hungarian perhaps.’ ’Why?’ asked he. ’Is it such good luck to be Hungarian these days?’
That was somehow quite true. So they stopped quarrelling, and started to discuss what they could do to be remembered. To carve a stone would have needed a chisel. If only one of them had a pin!  ’With that,’ Sipos explained, ’we could prick some message into the bark of a tree. It’ll stay on the tree till the end of times, just like a tattoo on human skin.
’Then let’s throw a big stone up into the air,’ suggested one of the two under police observation.
’Nonsense. It’ll fall back down. ’
The other one didn’t argue. The poor fellow knew he was a little slow-witted.
’Well, say something better then,’ he said a little later. ’What’s something that will stay forever?’
That made them mull over it quite a while. Finally they decided to hide a cherry-pit between two stones (so that the rain wouldn’t wash it into the ground). It wasn’t a really great memorial, but it would do for want of anything better.
Well, well, but where could they get one? Because, as long as it had been cherry-season they lived on cherries, then they collected and smashed the pits, and ate them. So, now they couldn’t find a single cherry-pit.
But then the fourth Hungarian, who was neither Sipos, nor under police observation remembered one cherry. (Now he didn’t argue any more either, in fact wholeheartedly supported them and was eager to do something.) That certain cherry had grown so high on the top of the tree among the leaves that they hadn’t been able to pick it earlier. So, it stayed there, dried and shrivelled on the cherry-pit.
They figured out that if they would stand on one another’s shoulders they could after all still take that one and only cherry off. They gave the idea a very careful examination. Down on the ground stood the one under police observation, who wasn’t a man of brains, but the strongest of them. The one neither called Sipos, nor under police observation climbed onto his shoulders. Then came the other one under police observation, and Sipos was the last to set about climbing, as he was a flat-bellied weakling.
With great difficulties he managed  to reach the top, straightened his back as he was standing on the pillar made up by his three mates. But by the time he reached the top, he had forgotten why he had climbed there. It had simply gone out of his mind. However loud the others shouted to him that he should get down that dried and shrivelled cherry, for Sipos all these efforts were in vain. (As a matter of fact, he was the one hard of hearing.) So, now neither up, nor down, nor off, nor anywhere. Sometimes all four of them shouted together, but not even so could they solve the problem. And as they were there, so they also remained, one Hungarian on the other.
 



Uploaded byN.Ullrich Katalin
Source of the quotationN. U. K.

minimap