Örkény István: Tóték
Tóték (Hungarian)Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott,
és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott! Mindez abban a pár szóban kristályosodott ki, melyekkel az őrnagy, amikor már a délutáni buszra vártak, elbúcsúzott tőlük: – Higgyék el, kedves Tóték, nekem semmi kedvem sincs elutazni. Mariska nagyot sóhajtott, de ezt a sóhajt az öröm fakasztotta. – Minekünk is fáj – mondta –, hogy el kell válnunk a mélyen tisztelt őrnagy úrtól. – Magával pedig – fordult az őrnagy Tóthoz – nagyon meg vagyok elégedve, kedves Tót. Csak vigyázzon, hogy vissza ne essen a régi hibáiba! Tót kifejezéstelen arccal nézett rá, és valamit morgott a foga közt. Ezt Mariska, aki legközelebb állt hozzá, így értette: – Rottyints a gatyádba! Nagy kérdés, hogy jól hallotta-e, mert dübörögve megérkezett a távolsági busz, és elnyomott minden hangot. A busz megállt. Az őrnagy sorra kezet fogott velük. Ágikát homlokon csókolta. – Isten velük! Úgy érzem magam, mintha egy új életem kezdődött volna a maguk vendégszerető otthonában. Nem vagyok a szavak embere. Inkább majd tettekkel mutatom meg, milyen hálát érzek. Tóték csak álltak meghatottan. Az őrnagy fölszállt, aztán kihajolt az ablakon. – Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást. – Örülünk, hogy jól érezte magát az őrnagy úr. – Minden jót, kedves Tóték! – Szerencsés utat, őrnagy úr. Az autóbusz elindult. Az őrnagy még odakiáltotta: – Remélem, nem voltam terhükre? Mind a hárman intettek, és kiabáltak, hogy jaj, dehogy! Az autóbusz eltűnt a kanyarban. Tóték még mindig integettek, de arcukról eltűnt a búcsúmosoly, sorban egymás után, ahogy három gyertyát fújnak el. Tót nem mozdult. Még intésre emelte karját, és még mindig az út kanyarulatát leste, mintha attól félne, hogy váratlanul visszafordul a busz, leszáll róla az őrnagy, és minden elölről kezdődik. Minthogy ez nem következett be, Tót megnyugodott. Először is levette sisakját, és úgy tette vissza, hogy testének függőleges tengelye a sisak vízszintes tengelyével kilencvenfokos szöget zárjon be. Aztán megpróbálta kiegyenesíteni a térdét. – Segíts már, Mariskám – mondta, mert a térde egészen belemerevedett a behajlított tartásba. Csak a két nő közös segítségével sikerült végre kiegyenesítenie. Ekkor azonban kihúzta magát, és szeretteitől közrefogva, emelt fővel, szép, büszke lépteivel elindult hazafelé. Otthon körül se nézett. Egyenesen az új margóvágóhoz lépett. Az ormótlan alkotmány alig fért ki az ajtón. Lecipelte a budi mögé, a mályvabokorig; amikor visszajött, és zihálása elcsitult, kijelentette: – Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel fogunk aludni. Megértettétek? – Úgy lesz minden, ahogy te akarod, édes, jó Lajosom – mondta legszerelmesebb mosolyával Mariska. Úgy is lett. Amikor beesteledett, megvacsoráztak. Utána Tót az ajtóhoz húzta kényelmes karosszékét. Mariska odahúzódott az urához, és magával vonta a kislányát, aki úgy fonódott az apjára, mint egy inda. Néhány percet töltöttek el így, fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. Majd jön a tél… A nagy, orosz tél, dermesztő szeleivel, metsző hidegével. De az ilyen zászlóaljirodák bizonyára jól vannak fűtve, a parancsnokok pedig kőházakban laknak, s a kőházakat, főleg éjjel, amikor lakói alusznak, kettőzött őrség veszi körül. Így talán azokat a keveseket, akiknek ilyen kiváltságosak a körülményei, remélhetően nem éri baj. Leltár Elnevezés: Leírás (Dátum, aláírás) * Mariska rámosolygott az urára.
|