This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Örkény István: Let’s Learn Foreign Languages (Tanuljunk idegen nyelveket! in English)

Portre of Örkény István

Back to the translator

Tanuljunk idegen nyelveket! (Hungarian)

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
–Was sucht er hier? – kérdezte.
– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.
– Warum ohne Waffe?
– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető? Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
– Was? – kérdezte a német.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
– Ich werde ihn erschiessen – mondta.
– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette a puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
– Er soll zehn Schritte weitor gehen.
– Menjen tíz lépéssel odébb – mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
– Gut.
– Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem, szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.
– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék
– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.
– Gut.
– Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
– Fertig? – kérdezte.
– Kész?
Mondtam, kész.
– Fertig – jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
– Er soll hupfen.
– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
– Stechschritt!
– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.
– Marsch! – mondta a Feldwebel.
– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos IBUSZ-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.



PublisherÚj Palatinus Könyvesház Kft.
Source of the quotationÖrkény István: Egyperces novellák

Let’s Learn Foreign Languages (English)

I don’t speak German.
Somewhere between Budionny and Aleksaevka we had to push a few pieces of heavy artillery up a hill, for they were sinking fast into the mud. It was my turn, for the third time, to push a huge field gun, and the son of a bitch started rolling back just when I thought I had made it to the top. So I pretended I had to go to the toilet and sneaked away.
I knew my way back to camp. I cut across a huge sunflower field and soon reached the stubble. The rich black soil clung to my boots as the lead weight must cling to deep-sea divers, when they descend to the depths. I must have been walking for about twenty minutes when I ran into a Hungarian sergeant and a German officer whose rank I couldn’t figure out. Running into anyone, let alone these two, on that flat terrain was in itself an incredible stroke of bad luck.
The German was sitting on a small folding chair, his legs spread wide apart, and from a container that looked like a tube of toothpaste he was squeezing some kind of cheese-spread on a slice of bread. The Hungarian sergeant was standing, smoking a cigarette. When the German saw me, he motioned me to stop.
Was sucht er hier?
‘What’re you doing here?’ translated the sergeant.
I said I lost my unit.
Er hat seine Einheit verloren, said the sergeant.
Warum ohne Waffe?
‘Where’s your gun?’ the sergeant asked.
I said I was in a forced labor camp.
Jude, said the sergeant.
Even I understood that. I tried to explain that I was not Jewish, but for being the local distributor of a leftist newspaper, I way assigned to a special forced labor company.
Was? asked the German.
Jude, the sergeant said.
The German got up; he brushed the crumbs off his jacket.
Ich werde ihn erschiessen, he said.
‘The major will now shoot you,’ translated the sergeant.
By now I was drenched in sweat, and beginning to feel sick. The German screwed back the cap on the tube of cheese spread and took out his gun. Perhaps if I spoke German, I could have explained to him that I was wearing a yellow armband; therefore I couldn’t possibly be Jewish.
Er soll zehn Schritte weiter gehn.
‘Move on ten paces,’ said the sergeant.
I moved ten paces and was ankle-deep in mud.
‘That’s enough.’
Gut.
I stopped. The major aimed his gun at me. I can still remember how all of a sudden my head felt terribly heavy and I thought my insides would burst. The major lowered his gun.
Was ist sein letzter Wunsch? he asked.
‘What is your last wish?’ the sergeant asked.
I said I had to move my bowels.
Er will scheissen, the sergeant translated.
Gut.
While I was relieving myself, the major leaned on his gun. As soon as I straightened out, he lifted it.
Fertig? he asked.
‘Finished?’
I said finished.
Fertig, the sergeant reported.
The major’s gun must have had an upward aim because he seemed to be pointing it at my navel. I stood motionless for about a minute. Then, still pointing the gun at me, the major said:
Er soll hüpfen.
‘Start hopping,’ translated the sergeant.
After I had hopped for a while, I had to crawl. Then he ordered me to do fifteen pushups. Finally he told me to make an about face.
Stechschritt!
‘Goose-step,’ came the translation.
Marsch!
I tried to march but it was no use; I had trouble enough walking, let alone goose-stepping. Balls of mud were flying over my head. I was proceeding at a maddeningly slow pace, sensing all the while that the major was aiming his gun at my back. To this day I could tell the exact spot where the gun seemed to have been pointing. If not for that sea of mud my ordeal would have lasted a mere five minutes. This way, however, more than a half hour had elapsed before I could bring myself to drop on my stomach and look back.
I don’t speak any Italian either; unfortunately, I have no ear for languages. Last summer I was in Rimini, Italy, on a ten-day organized tour. One evening, in front of a luxury hotel called Regina Palace, I recognized the major. But I was out of luck. If I had gotten there a minute earlier, I would have knocked his brains out. As it turned out, he was just getting on a red glass-topped bus with several other people and didn’t even recognize me. Lacking the necessary command of foreign languages, all I could do was yell in my native Hungarian: ‘Stop! Don’t let that Nazi pig get away!’
The doorman, a tall, robust Sudanese, shook his fingers at me and motioned with his head: scram. I couldn’t even explain to him what had happened, even though he probably spoke French and English, as well as Italian. But unfortunately, I only speak Hungarian.



PublisherUniversity of Nebraska Press, Lincoln & London
Source of the quotationS. R. Suleiman & Éva Forgács: Contemporary Jewish Writing in Hungary

minimap