Mindig úgy szerettem
volna lenni, lélegezni és
képzelődni,
hogy nyugodtan követhessem
magam, abba a „valahovába”,
teljes
értelmi fegyverzetben;
álmodni lett volna jó
apró-
cseprő halálkákat halni,
oly biztos tudattal: az odaát
ittenivé
fordítható, csak kényem-
kedvem legyen hozzá,
akaratom,
éhségem elég, s megharapni-
vágyam, tisztelgő haragom a
mennyet, ahol
bizony egy ideje szeretteim
háromnegyede tengeti a nemlétet,
fogaim
vájni abba a habcsók-birodalomba,
hogy igazi-e, neki való, jobb nincs-e,
s ez tényleg
nekik való? Mindig úgy akartam
élni, hogy gond nélkül, de akár
veszélyben
elvihessem magam oly messzire,
visszahozni csak te tudj, egy percre,
maradásnyi
öröklétre, egyetlen gondolatnyi
erőfeszítésre, míg végül a bizalom
miatt, csakis,
megnyílik a szájam és hallom, nem
is hiszem, hogy én kérdem, kintről-bentről
figyelem
magam-magamnak szinte idegenné
téve: én csak így akarok létezni, s te,
te mond,
képes lennél? Tudnál, akarnál, oda,
ahova én térkép nélkül el-eltűnök
velem jönnél-e?
2015. május 15.
