Ady Endre: A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

Correva ansimando, lacero e intirizzito,

Il mio Signore, il tanto dimenticato,

Con una scarmigliata, divina, barba bianca,

Nel’ alba cieca e umidiccia,

In qualche luogo, sotto il monte Sion.

Suo capotto: una grande campana,

Con le lettere rosse rattoppata,

Era logoro e accorato, il vecchio Signore,

Batteva, sferzava la nebbia,

Suonava la campana per la messa mattutina.

Nelle mani tremanti tenevo una lanterna

Nel’anima la Fede mi logorava

Nella mente: la giovinezza passata:

Percepivo l’odor’ di Dio

E di qualcuno, ero alla ricerca.

Mi aspettò, là, sotto il monte Sion,

Ardevano  e bruciavano le pietre,

Stava suonando la campana, mi accarezzava ,

Spandeva lacrime sul mio viso,

Era buono, clemente il vecchio Signore.

Baciai la sua mano, vecchia e aggrinzita,

Disperato, il cervello mi lambiccavo:

“Com’ è, che ti chiami, vecchio, bel Signore,

A cui ho rivolto tante preghiere?

Ahimè! Ahimè! Non  me lo ricordo “.

“Io, il reprobo per  tutta la vita,

Da morto, da Te son tornato.

Sapessi solo dire, un’ infantile preghiera”.

Lui mi guardò tristemente,

E continuo a suonare, a suonare.

“ Se sapessi solo il tuo nome grandioso”.

Lui attese, poi scappò all’insù,

Ogni passo suo, una battuta del salmo:

Salmo mortuario. Ed io piangendo,

sotto il monte Sion, sto seduto.