Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbúsong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

Pedra lançada ao ar, na tua terra

caindo, pequeno país, regressa

sempre a casa teu filho.

Visita torres em série, longe,

tem vertigens, entristece, no pó onde

fora nascido cai.

Desejoso de partir, não consegue

fugir ao sentir húngaro, ou leve

ou já de novo aceso.

Sou todo teu no meu grande rancor,

grande infiel nos cuidados de amor,

aflitivamente húngaro.

Pedra lançada ao ar, triste sem qu'rer,

pequeno país, tenho teu parecer

de maneira exemplar.

E, ai!, é sempre vã qualquer ideia:

cem vezes que me lances, voltarei

cem vezes, afinal.