Ady Endre: Az ős Kaján

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján. 

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon. 

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem. 

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor. 

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem. 

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár. 

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.« 

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt. 

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.« 

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?« 

»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.« 

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.« 

»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon« 

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.« 

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.« 

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek. 

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Sa Istoka dođe u purpurnom plaštu

U zoru rima prastarih, kobnih.

Dođe razigran, na konju belom,

Sa svojom pesmom, raspevan,

I sede kraj mene drevni Zlobnik.

 

Raskalašno momče kraj uha mi svira,

Pijemo, pijemo, slušam ga do zore.

Crvene zore donose more,

prolaze kraj nas pjane, raspevane,

I kucaju nam u prozore.

 

Svetog Istoka izgubljeni mir,

To je prokletstvo našeg sna na javi,

A budućnost naša magleno.mutna

Ko pjana čigra po stolu igra,

Dok Zlobnik drevni sa mnom se davi.

 

Ja u trošnom žaketu dremljem,

No Zlobniku drevnom purpur se toči.

Raspelo. Dve sveće. Polutmina.

Ovo je igra viteška, teška,

Po stolu se toči vino naših noći.

 

Od vremena vavilonskih

Zlobnik se drevni sa mnom bori,

Moj predak davni s njim zametnu kavgu,

Od tada on je moj saputnik večni,

Otac moj, car moj, bog najgori.

 

Apolon-bekrija tužna lica

Ogrće plašt svoj, konja se maša,

Al΄ traje bol, igra se igra,

Kruži, jednako po stolu kruži,

Po krvavom stolu krvava čaša.

 

„Vaše veličanstvo, milostivi druže,

Oprosti, glava več klonu u krilo,

Mnogo je, mnogo bilo već sreće,

Mnogo grehova, čežnji, noći,

Oče, mnogo je ljubavi već bilo.“

 

Već slomljen nudim slomljenu liru,

Slomljeno srce, al΄ on se smeje, grči.

Život pomamno prolazi, juri

Raspevan, krvav, pijan život

Pod prozorom u toj svetoj krčmi.

 

„Gospode, s drugim začni kavgu,

Za mene radost nije radost prava,

Glavobolja su mi i zanos i slava.

Surovi su snovi zatupeli

Gorde kandže lava.“

 

„Oče, moja ke gruda mađarska gruda,

Jalova, besplodna. Šta vredi makar

Ti me bodrio u zanosu silnom?

Šta vredi vina i krvi žrtva?

Šta vredi čovek kad je Mađar?

 

„Gospode, ja sam bedni, bludni sluga,

Iscrpljena, lomna, luda golema.

I zašto da pijem do besvesti sada?

Novca nemam, vera mi presahla,

Snaga mi nesta, spasa mi nema.“

 

„Gospode, imam majku: sveta žena,

Imam Ledu: blagoslovena bila,

Imam još po koji blistavi san,

I vernika dva-tri. A u dnu duše

Močvarno blatište: leglo zlih sila.“

 

„Imao bih još po neku pesmu,

U meni buja jedna strasna pesma,

No, eto, stojim već spreman da padnem

Pod sto, pod zanosa sto,

Večna ova borba ostavi me bez sna.“

 

„Gospode, oprosti slugi tužnom,

Nemam više ništa od tebe kriti,

Izvestan sam samo u sigurni pad.

Ne čaraj me, ne diraj, ne opipaj.

Gospode, ja više neću piti.“

 

„Imam svoj čemer, svoju grozu,

Svoj bôni struk, usukan, sveo.

Poslednji put pokloniću se tebi,

O zemlju ću čašu tresnuti svoju,

Gospode, ja ću se predati ceo.“

 

I već vidim: On u sedlo skače,

Dodirne mi rame, smeje se kroz etar,

I već ga nose, sve dalje i dalje,

Paganske pesme i vedre zore,

I taj silni, vreli, mađijski vetar.

 

S Istoka leti na Zapad, sve dalje,

K novim paganskim igarama bola.

A ja se raspelom, sa slomljenom čašom,

Ohlađena tela, skamenjena oka,

Ležim ukočen ispod stola.