Ősszel (Hungarian)
Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül.
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vigan forog... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot... Jer. Osszián
Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el;
Remény nélkül... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: "Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel."
1850 | Source of the quotation | mek.oszk.hu |
|
In autumn (English)
Cool, melancholy autumn days;
Boredom enters, sits down with me,
A mournful, imprisoned bird, and stays.
My songs are cold and dumb as she.
What should I do? Lie down and read...?
Not Homer with his brilliant light,
I call on Ossian instead
Whose notes are fogged and faint with night. Too much of pain in cloudless skies
In the sea’s smooth and smiling face,
On valleys where the sun must rise –
I’m not now fitted for such grace.
A blue veil masks the fountainhead
A gold barque skims the foam in flight –
I call on Ossian instead
Whose notes are fogged and faint with night. Blue is the hill of Zeus, and oh
Here is a wondrous isle, all green
With boughs above and boughs below,
A shady grove, a forest scene,
A wave-tossed precious flower bed,
Great swathes of sheep billowing white –
I call on Ossian instead
Whose notes are fogged and faint with night. Smoke crowns the wood and shrouds the hedge
As if to welcome me as guest.
Here heroes sup and roast and pledge
And round the campfire sing and jest,
Youth and maiden to lutesong tread
Drinking in nectar, their eyes bright.
I call on Ossian instead
Whose notes are fogged and faint with night.
Though bloody battles rage, for them
Freedom requires no sacrifice,
Nor tyranny nor chains condemn
Their nation in its paradise.
They have no laws there, happy breed –
Age-old custom preserves the right.
I call on Ossian instead
Whose notes are fogged and faint with night. Sweet summer’s gone, it fades and falls –
Nature goes crawling to her death.
No more delights, no miracles,
The thunder fails, wind loses breath.
No nightingales, the swallow’s fled,
No song, no mirage left to fight,
I call on Ossian to shed
His faint, fogged notes across the night. A uniform monotony;
The dawn is but a lighter eve,
No blue sky, no green shrubbery,
Heaven has nothing up its sleeve,
The sky will weep itself to bed
In slow dull tears none may requite.
I call on Ossian to shed
His faint, fogged notes across the night. Oh come, amuse me, you who sing
The dying flame of glory, come.
My soul longs for the distant ring
Of clouded sky and muffled drum,
The fading wreath for those who bled,
The last the enemy could smite,
I call on Ossian to shed
His faint, fogged notes across the night.
The clouds, the moaning winds, the brake’s
Soft bristling, the long grass, the moor,
The lonely oak that longs and aches,
The wandering fires, the sea’s vague roar,
On such my hungry soul has fed,
Such feed my nation in her plight,
I call on Ossian to shed
His faint, fogged notes across the night. The dead who in the dark have gone
To join heroic ancestors,
The souls of warriors, one by one,
Fall through the clouds like meteors
And call on thee: Why wake the dead?
Can Ossian’s blazing song ignite
cold fires, the long untenanted
camps of the Caledonian night? |
