Arany János: A gyermek és szivárvány

Allegoria

Sirt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett;
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet:
Szép szivárványt, barna felhőn,
Nézte ábrándos fiú,
Egy sovárgó méla gyermek,
Kékszemű, de szöghajú.

"Be gyönyörű híd az ottan!
Égi híd az" gondolá,
"Óh, talán ott járnak épen
Az angyalok fel s alá!
Mint szeretnék odamenni!
Bizony el is szaladok,
Jó fiút hogy bántanának
Azok a jó angyalok!

Messze sincs az; lám csak ott van
A közel erdő megett,
Még ma estig rajta könnyen
Megjárhatnám az eget.
Istenem, mily szép is lehet
Ám belülről az az ég!
Istenem, ha én egy kissé
Oda bepillanthatnék!"

Szólt, eredve gyors futásnak,
És legottan messze jár;
Édes anyja híná vissza,
De szavát nem hallja már.
Útfelen száz kis virág int:
"Ülj le közénk, szép gyerek!"
Száz madár mond: "dallok egyet!"
De ő nem hallgatja meg.

Síkos a föld és alóla
Ki-kicsuszamlik az ut,
Tüske rántja meg ruháit
Hogy "megálljon! hova fut?"
Majd elébevág s keresztül-
Fekszi ösvenyét az ér,
Mely, ha egyszer átgázolta,
Ellenkedve visszatér.

De az értől nem ijed meg,
Nem hátrálja síkos ut,
Szóba sem áll vad tövissel:
Egyre gázol, egyre fut.
Sem gyönyörre, sem veszélyre
Nem tekintvén láb alatt,
Szép szivárványt a magasban
Nézi, nézi, és halad.

Kérdi tőle útas ember,
Egy öreg szántóvető:
Hova oly lélekszakadva?
És mivégre siet ő?
"Jaj" felel, de gyors futtában
A kérdőre sem tekint,
"Ama hídhoz kell sietnem,
Vissza is jőnöm megint!"

"Balga gyermek, hol van a híd?
Hová futsz ily esztelen?
Szivárvány az: vége nyugszik
Messzi, messzi tengeren:
S a megürült fellegekbe
Szí fel onnan új vizet...
De hiszen fuss, ha tapasztalt
Ősz fejemnek nem hiszed."

"Ám legyen híd, ám szivárvány,
Oda már én elmegyek,"
Szólt a fiú, "hogy felőle
Épen bizonyos legyek."
És az erdő bokros útján
Bekanyarul egymaga,
Hol feketén leskelődik
Már felé az éjszaka.

Ott sohajnak, ott kacajnak
Múló hangját hallani,
Ott fejéről fövegét is
Le-lekapja valami:
Ott fehéren a sürűből
Rá-rábukkan egy fatő:
De galyak közt a szivárvány
Int feléje, s halad ő.

Szembe jőnek búcsujárók,
Szinte kérdik és felel.
"Kis bohó, mi haszna fáradsz?
Oda nem jut ember el...
Mi lehet az a szivárvány?
Van felőle sok mese:
De közelről (ennyiünk közt!)
Még nem látta senki se."

Nem elég ez a fiúnak:
"De én látni akarom!"
Szóla és tör fel a hegynek
Út nélkűli avaron.
Kő hasítja gyenge lábát,
Szirten át esik-bukik;
Haj! s alélva roskad össze
Midőn feljut a fokig.

Ott is, amint összerogyva
Tehetetlen feküvék,
Epedő nagy kék szemével
A szivárványt nézte még;
A szivárványt, amely szinte
Fogyni látszott, sínleni -
És mind jobban, és mind jobban
Elsápadtak színei.

"Szép arany híd, szép szivárvány,
Én szerelmem, bármi vagy, - "
Esdekelt ő tárt karokkal,
"Óh ne hagyj el, - óh maradj!
És ha égbe nem mehettem
Rajtad, mint az angyalok,
Várakozz', hadd nézzelek még!
Várakozz', mig elhalok!"

Hallja ezt egy agg remete
S a fiú előtt megáll,
Háta görnyed ősz hajától,
Reng a mellén hó szakáll:
"Ily korán a sírba mért vágysz?"
Feddi nyájasan a bölcs -
"Hamar volna még lehullnod,
Mint a meg nem ért gyümölcs.

Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből...
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, - de nincs sehol!"

Így az agg bölcs - még tovább is
Fejtegetvén szavait -
S felnyitá a nagy természet
Titkos zárú ajtait.
A fiút meg ápolóan
Vette gondjai alá,
És midőn a hajnal ébredt
Szüleinek vissz' adá. -

Gyakran láta még azontúl
Szép szivárványt a fiú,
De, ha nézte, sírva fakadt
S lőn kedélye szomorú:
"Hogy üres kép, játszi súgár,
Mit olyankor szeme lát,
Nem híd, amely összekötné
Földdel a menny kapuját!"

(Alegória.)

Jedným okom plakal, druhým
smial sa šíry nebosvod;
dvojoblučná krásna dúha
vencom ľahla na východ:
krásnu dúhu na oblaku
snivý chlapec obzeral,
túžby decko, modré oči,
no počerné vlásky mal.

„Taj, ký most hen utešený,
nebeský most —“ rozhodol.
„Och, var’ tade chodia práve
anjelici hor’ a doľ!
Jak rád bych ta zašiel! Veru,
aj zabehnem, dobré-li
chlapä je, jak ublížili
by mu dobrí anjeli!?

Aj dosť blízko je; tam, aha,
za horou len; ešte dnes
do večera ľahko po ňom
schodil by som pol nebies.
Bože môj, jak krásne musí
zdnu byť nebo: zázrak, čud!
Božíčku, ach, keby mohol
trošíčka doň nakuknúť!

Riekol, v beh sa pustiac zprudka,
a hneď diaľ ho zasnuje;
matka by ho dovolala,
slov jej však už nečuje.
Vedľa sto naň kvieťat kýva:
„Sem, zlatúšku... motýľ, lap!“
sto mu vtáčkov: „Zaspievam ti!“
ale nedbá na ich váb.

Pomoklo, až zpod nôh ciestka
uváža sa sem i tam;
šíp ho skubne za šatočky,
vraj, že „hô! kam trieli, kam?“
Hneď zaskočí ho a chodník
spretína mu jaroček,
ktorý, čo raz prebrodil ho,
vracia sa sťa jemu v priek.

Avšak ručaj nezastraší
ho, nezhačká cesty hlien,
o tŕň ani neozrie sa:
hurtom brdie, frčí len.
Hlaď či jama pod nôžkama,
nehľadiac, len nádhera
kde tlie dúhy hor’, sa díva.
díva sa, a zaberá.

Dovie sa ho muž pocestný,
rolník-gazda i už kmeť:
kam, vraj, tak bez duše ženie?
a zač, poč ten cval, ten let?
.Joj ", prerečie, ni nepozrúc
v behu, zkaď tázavý hlas,
„k tomu mostu hen zájsť musím
i vrátiť sa domov zas!

 „Pochábeľ, čo za most? Z teba
ký nerozum hovorí?
Dúha to; jej koniec hovie
ďalekom si na mori:
ztaď vyprázdnených chmár ústy
pije, jak, hla, z mláčky číž...
No však bež, ak zkúsenému,
mne, starcovi neveríš. ‘

 „Už či most je, či je dúha,
idem ta , mu odvetil
chlapec, „aby som sa o tom
zoči-voči presvedčil,"
A za horskou zbočil prťou,
porastenou kriakami,
sám jak prst: kde naňho strežie
noc už okáľama tmy.

Tam vzdychotu, tam chachotu
slýchať ohlas míjavý,
tam vše čos’ i klobúčik mu
strhne-svrhne s vrchhlavy;
tam belostné z húšti naňho
narazí vše starý peň:
však zpomedzi haluz dúha
kynie mu, i stúpa len.

Prichádzajú pútnici, tiež
oslovia ho; odriekne.
„Blázonko, nač’ ustávaš sa?
Ta nedôjde človek, nie.
Čo je za tá dúha? O nej
rozprávok jest veľa-veľ:
ale zblízka (z nás, toť, koľkých !)
nik jej ešte nevidel.

Ani na tom chlapcu nie dosť.
„Ale ja ju vidieť chcem!“
vrkol a poď! hore vrchom
maninou, kde ostríc snem —
Skalie skaličí mu nôžky,
s opachy bac! tu i tu.
ach! a umorený skydne,
jak doliezal ku štítu.

I tam, jak bezvládne ležal
ustretý, vždy medzitým
dúhu ešte obdivoval
sivým zrakom dychtivým;
dúhu, čo už mizla, chradla
sťa kvet v dobe jesennej —
a kamdial viac, kaindial viacej
bledly, hasly farby jej.

 „Zlatý most ty, krásna dúho,
láska, čosikolvek aj —
prosil, rozstrúc náručie, „ó,
neopusť ma — zotrvaj!
I keď neľza po tebe mi,
jak anjelom, neba dôjsť,
shovej, nech ťa shliadam ešte,
plaj, kým usnem na večnosť!“

Čul to kýs’ pustovník starý
a pred chlapcom octnul sa,
shrbený pod ťarchou veku,
s bradou jak sneh cez prsá:
„Tak včas“ — vládne mudrc karhá
ho — „čo sa ti umrieť chce?
Skoro ešte odpadnúť ti,
jak nezrelé ovocie.

Túžby v nedostižný kraj ťa
tiahnu, dieťa prémii é;
klamný, márny svetla úkaz,
za čím mrieš tak unyle:
lúč to z oka slnca... hrdý
smev víťazstva, cez dážď čo
letiacej sa zlomil chmáry, —
ale nikde nemáš ho!“

Tak mu svätec — ba i ináč
vykladajúc smysel slov,
a prírody otvoril mu
dvere s tajnou závorou.
Chlapca vzal do opatery,
a jak svitlo, vodičom
doprevadil ho až domov
i odovzdal rodičom. —

Neraz spatril ešte potom
krásnu dúhu šuhaj náš,
lež jak zrel ju, v plač sa pustil,
smútok zajal v svoj ho kráž:
„Prelud že len, čo vše vidí,
hra je iba pablesku,
a nie most, čo so zemou by
spájal bránu nebeskú!“