Arany János: The Bards of Wales (A walesi bárdok in English)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A walesi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Wales:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senki sem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti Wales ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy walesi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég Wales urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehelet megszegik. -
Ajtó mögül fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifjú bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hívatlanul
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegül,
Minden walesi énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A walesi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A walesi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát. (*)

1857

(*) A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső  múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. A.J.

 Edward the king, the English king,
  Bestrides his tawny steed,
       "For I will see if Wales," said he,
  "Accepts my rule indeed.
 
       "Are stream and mountain fair to see?
  Are meadow grasses good?
       Do corn-lands bear a crop more rare
  Since wash'd with rebel's blood?
 
       "And are the wretched people there,
  Whose insolence I broke
       As happy as the oxen are
  Beneath the driver's yoke?
 
       "In truth this Wales, Sire, is a gem,
  The fairest in your crown:
       The stream and field rich harvest yield,
  And fair and dale and down.
 
       "And all the wretched people there
  Are calm as man could crave;
       Their hovels stand throughout the land
  As silent as the grave."
 
       Edward the king, the English King
  Bestrides his tawni steed;
       A silence deep his subjects keep
  And Wales is mute indeed.
 
       The castle named Montgomery
  Ends that day's journeying;
       The castle's lord, Montgomery,
  Must entertain the king.
 
       Then game and fish and ev'ry dish
  That lures the taste and sight
       A hundred hurrying servants bear
  To please the appetite.
 
       With all of worth the isle brings forth
  In dainty drink and food,
       And all the wines of foreign vines
  Beyond the distant flood.
 
       "You lords, you lords, will none consent
  His glass with mine to ring?
       What? Each one fails, you dogs of Wales,
  To toast the English king?
 
       "Though game and fish and ev'ry dish
  That lures the taste and sight
       Your hand supplies, your mood defies
  My person with a slight.
 
       "You rascal lords, you dogs of Wales,
  Will none for Edward cheer?
       To serve my needs and chant my deeds
  Then let a bard appear!"
 
       The nobles gaze in fierce amaze,
  Their cheeks grow deadly pale;
       Not fear but rage their looks engage,
  They blanch but do not quail.
 
       All voices cease in soundless peace,
  All breathe in silent pain;
       Then at the door a harper hoar
  Comes in with grave disdain:
 
       "Lo, here I stand, at your command,
  To chant your deeds, O king!"
       And weapons clash and hauberks crash
  Responsive to his string.
 
       "Harsh weapons clash and hauberks crash,
  And sunset sees us bleed,
       The crow and wolf our dead engulf -
  This, Edward, is your deed!
 
       "A thousand lie beneath the sky,
  They rot beneath the sun,
       And we who live shall not forgive
  This deed your hand hath done!"
 
       "Now let him perish! I must have"
  (The monarch's voice is hard)
       "Your softest songs, and not your wrongs!"
  In steps a boyish bard:
 
       "The breeze is soft at eve, that oft
  From Milford Havens moans;
       It whispers maidens' stifled cries,
  It breathes of widows' groans.
 
       "You maidens, bear no captive babes!
  You mothers, rear them not!"
       The fierce king nods. The lad is seiz'd
  And hurried from the spot.
 
       Unbidden then, among the men,
  There comes a dauntless third
       With speech of fire he tunes his lyre,
  And bitter is his word:
 
       "Our bravest died to slake your pride -
  Proud Edward, hear my lays!
       No Welsh bards live who e'er will give
  Your name a song a praise.
 
       "Our harps with dead men's memories weep.
  Welsh bards to you will sing
       One changeless verse - our blackest curse
  To blast your soul, O king!"
 
       "No more! Enough!" - cries out the king.
  In rage his orders break:
       "Seek through these vales all bards of Wales
  And burn them at the stake!"
 
       His men ride forth to south and north,
  They ride to west and east.
       Thus ends in grim Montgomery
  The celebrated feast.
 
       Edward the king, the English king
  Spurs on his tawny steed;
       Across the skies red flames arise
  As if Wales burned indeed.
 
       In martyrship, with song on lip,
  Five hundred Welsh bards died;
       Not one was mov'd to say he lov'd
  The tyrant in his pride.
 
         "'Ods blood! What songs this night resound
  Upon our London streets?
       The mayor shall feel my irate heel
  If aught that sound repeats!
 
       Each voice is hush'd; through silent lanes
  To silent homes they creep.
       "Now dies the hound that makes a sound;
  The sick king cannot sleep."
 
       "Ha! Bring me fife and drum and horn,
  And let the trumpet blare!
       In ceaseless hum their curses come -
  I see their dead eyes glare..."
 
       But high above all drum and fife
  and trumpets' shrill debate,
       Five hundred martyr'd voices chant
  Their hymn of deathless hate.(*) 

(*)Although doubted by scholars, it is strongly held in the oral tradition that King Edward I of England had five hundred bards executed after his conquest of Wales in 1277, lest they incite the Welsh youth to rebellion by reminding them in their songs of their nation's glorious past. Janos Arany. 

Arany wrote this poem  when the Austrian Emperor Franz Joseph first visited Hungary after he defeated it in its 1848-49 War of Independence. Originally he was asked to write a poem to praise the Emperor.