Aranyi László: Az Ördög (Tarot, Nagy Arkánum XV.)

Görcsbe rándult ujjai: karmokban végződő,

              lángoló oszlopok. Egyik felnyársalja a menny méhét, a tömpe,

                     a megvastagodott

                                   segglyukába csusszan.

Eleven pókháló-szövedék az érzékelhető.

Táncra perdül a Vén Patás.

       Hájas, gyóntatószék-koptató tramplik hüledeznek,

a rozmárfejű inkvizítor

              Johann Weyer „Pseudomonarchia Daemonum”-át lapozgatja.

       Tükörképünk visítva hátrál,

végül elnyeli a füstös-fingos barlangkürtő.

                            Mozdulatlanná tisztuló, éber nyár-éjszakákon

       idézzük a saját farkát kereső, összetekeredett kígyót,

              a hófehér, szárnyas bikát,

       Sekhmet nővért, a tágult éjben vakon üvöltő farkasokat,

                     a kihűlt Hold skorpióit, a kő-démonok falanxát,

a  ló-embereket…

Az Úrnő csiganyáltól nedves, alélt virágkoszorút köt

       a szelíd kecskebak szarvaira.

A Mindenható helyén faragott kőbálvány,

                     (és méretre vágott műanyag csövek).

Némán, vakon, süketen párzik a paraszt (az egész Univerzum

       rókaízű és szarszagú, fagyos pléh-lemez érintésű), ám a közeledő

hegedűszóra

              újból táncra perdül a Vén Patás.